A dokumentumfilmekből és a vadállatok viselkedését feltérképező kutatásokból jól ismert oroszlán, a zimbabwei Cecil levadászása kellőképpen felkorbácsolta a kedélyeket ahhoz, hogy egy kicsit mindenki odafigyeljen az Afrika-vadászok viselkedésére.

Aki érzelmi alapon utálja a vadászatot, annak aligha kell jobb érv ellene, mint egy gyönyörű, fekete sörényű oroszlán kilövése Afrikában, méghozzá egy kocsmában dicsekvő amerikai fogorvos gyilkos fegyvere által. Lehet utálni a gazdagot, akinek a fogorvoskodásból összejön annyi, hogy ki tud fizetni 15 millió forintot az egyhetes afrikai vadászkalandért. Tele is lett az internet, még a magyar nyelvű oldalak is, a vadászokat legyávázó, kártékony idiótáknak minősítő bejegyzésekkel, cikkekkel és közleményekkel. Persze rendben, de csak részben. Árnyalnunk kellene azért egy kicsit. Volt szerencsém tévériporterként elég sok afrikai országban megfordulni, sőt, én magam is készítettem riportfilmet az Afrika-vadászat „ellen”, alaposan felháborodva azokon a magyar benzinkutasokon, akik meseállatokat, például zsiráfokat pufogtattak ész nélkül, nagy pocakkal, kényelmes vadlesekből.

De… Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az érintett fogorvos egy héten keresztül hajtotta Cecilt (esküszik, hogy nem tudott az oroszlán különleges státusáról, amit én egyébként nem hiszek el), és íjjal lőtte le. Manapság ugyanis, akik egyenlőtlennek tartják a puskával történő vadászatot, azt követelik a vadászoktól, hogy ha olyan nagy legények, akkor vadásszanak íjjal, mint az afrikai őslakosok. 

Menjenek ők is közelebb a vadállatok- hoz, kockáztassák az életüket, és utána legyen nagy a szájuk.

Hát a fogorvos kockáztatta. Az más kérdés, és itt az ellenérv rögtön az íjvadászat ellen, hogy csak megsebezni tudta az oroszlánt. Utána még 40 órányi szenvedő üldözés következett, amíg végül puskával leterítették a szenvedő, elvérző nagyvadat. A bulvárosan átélhető sztori másik oldalát azonban senki nem hozza szóba. Zimbabwét. Az ottani káoszt, Mugabe diktatúrájának széteső zűrzavarát. Mert kiengedni egy oroszlánt a védett rezervátumból, behajtani egy olyan területre, ahol amúgy lehetne rá vadászni, ha a farmtulajdonosnak lenne engedélye, de jelen esetben nem volt, ez aligha fordulhatott volna elő egy működőképes afrikai országban. Mondjuk Namíbiában, vagy éppen Dél-Afrikában. 

Ahol, jegyzem meg, évi egymilliárd dolláros biznisz a vadászat.

Mármint Dél-Afrikában. Utáljuk akkor őket! A kommunizmusszerű nyomorba süllyedő Zimbabwében csak 40 milliós. 

Abban az országban a vadászat eredendően a termésüket és a gyerekeik testi épségét féltő helyiek védelmében indult el. Még a brit gyarmati időkben. Ezért a nagyvadak, tehát például oroszlánok kilövése a mai napig csak a rezervátumok határszakaszán, az emberek által lakott települések környékén engedélyezett, mert az ő védelmükben amúgy is meg kellene ölni őket.  Zimbabwében ez konkrétan évi harminc oroszlánt jelent. Ezek az állatok előbb-utóbb maguktól is elhullanának, az oroszlán sem él örökké, így viszont a trófeadíjból befolyó összegeket a települések iskoláira, vízrendszerére és hasonló projektekre lehet költeni. Elméletileg. A régi brit gyakorlat szerint. 

A mai valóság persze más. A korrupt Zimbabwében éheznek az oroszlánterületek környékén élők, Namíbiában európai szintű utak vezetnek a településeikre. Szerintem ez is Cecil szomorú történetéhez tartozik.

Frei Tamás - metropol.hu