Előre bocsátom a következőket:

1. Nagyra tartom Alföldi Róbertet. Egyedülállóan tehetséges, intelligens, érzékeny, bátor és sokoldalú művészember. A többi nem számít.
2. Megbocsátottam Stohl Andrásnak a hülyeségeit. Vezekelt, megbánta, börtönben ült érte. Azóta meg teszi a dolgát a színpadon és nem is akárhogy.
3. Nem állok, sosem álltam be a Feke Pált divatból, sznobizmusból fikázók sorába. Szerintem ma Magyarországon nem énekli nála jobban Istvánt senki. Ezt az elmúlt években bőven bebizonyította.
4. Nem bánom, sőt, kifejezetten szeretem, ha valaki bátran nyúl hozzá a hagyományoshoz. Nem gondolom, hogy „vannak tradíciók, amelyeket nem szabad újraértelmezni”. Szerintem a tradíciókat folyamatosan újra kell értelmezni. Ha valódiak és érdemesek, akkor úgyis túlélik.
5. A Varga-Vikidál-Sebestyén féle eredeti IK ugyanúgy az ereimben csörgedezik a véremmel együtt, mint mindenki másnak. Réka Sebestyén Márta hangján trillázik az agyamban, Koppány pedig Vikidál módjára ordítja, hogy „nem kérdem én, anyád hol szült világra”. De tegnap este úgy ültem le a tévé elé, hogy hajlandó és képes voltam lehalkítani őket odabent, hogy beférjenek melléjük az újak. Mert kellenek újak.
6. És ami a legfontosabb: nem vagyok színi- és/vagy zenekritikus. Műkedvelő, kultúrafogyasztó, Szörényit-Bródyt-Alföldit tisztelő magyar állampolgár vagyok, aki látott a tévében egy modernizált kultikus zenés darabot, és lett róla véleménye. Ha ez a vélemény adott esetben nem egyezik a tiéddel, azzal sincs semmi baj. Attól még lehetünk barátok.

Nem gondolom, hogy az IK 3.0 „szánalmas” és „gyalázatos”, nem érzem úgy, hogy „meghamisította a történelmet”. Nem zavart a papokon a napszemüveg, nem bántottak a neonkeresztek, a modern utcai ruhajelmezek, sőt, még csak a fehér gipszkarton ló sem zavart. Nem éreztem afrikai törzsi táncnak, ahogy a modern mozgás a térdcsapkodós, stilizált magyar néptánccal vegyült. Sőt, a táncosok, statiszták kifejezetten jó munkát végeztek. Élt a testük, élt az arcuk, átjött rajtuk a mai tömegek lődörgő tanácstalansága. Elhittem nekik, hogy ugyanúgy unják a politikát, mint Gizella. Vagy én. Közben pedig próbálják túlélni a saját vezetőiket.

Igen, az előadás tele volt hamis, vagy erőtlen hangokkal. Egy full élő, jövős-menős, üzengetős rockopera előadása közben nekem ez belefér. Itt jegyezném meg, hogy az eredeti szereposztásnak nem hallottuk minden tagját teljesen élőben - ki tudja, Alföldi kezei és elvárásai között mire lettek volna képesek. És azt is itt jegyezném meg, ami a legeslegnagyobb különbség az anno és a most között. Akkor énekesek próbáltak színészkedni, most színészek próbáltak énekelni. Van, akinek ment, van, akinek kevésbé. Nem igaz, hogy sok énekelni nagyon jól tudó igazán jó színészünk van, ezért aztán a rendező „igazán választhatott volna olyanokat minden szerepre”. Brutálisan leegyszerűsítve a dolgot, Udvaros, Blaskó, László Zsolt, Stohl az arcukkal, testükkel hozták azt a pluszt, amit a hangjukkal nem tudtak (utóbbi sajnos túl is kompenzált végig, ami nagy hátránya volt a darabnak).

Ül Udvaros Dorottya megrogyva, de közben hatalomszomjasan a színpad szélén, keze az ölében, feje kicsit előrehajtva, és úgy mondja (énekli), hogy édes fiam, a magyar nép semmi mást nem ért csak a túlerőt, hogy attól a magyar nép nevében elszégyellem magam. Az eredeti szereposztás messze nem volt képes így játszani. Cserébe viszont, igen, igen, minden hang a helyén volt.

Tompos Kátya pedig egy külön kategória. Azon rendkívül ritka művészember, akiben ott van az egész „csomag”. Kívül-belül gyönyörű, alázatos, izgalmas és tökéletesen hozza a darab – nem mellesleg – legszerethetőbb karakterét, Rékát. Hozzám beszél, együtt aggódom, együtt sírok vele. Belebújok teljesen a szemén keresztül, miközben lúdbőrözöm attól, ahogy énekel.

Elhiszem, hogy sokakat bánt István tutyimutyisága, Koppány nyavalygó erőtlensége, Torda spanglija, az egyszerre SS és EU békefenntartói egyenruhába bújtatott német lovagok, a civilen vaduló papok, meg úgy egyáltalán, az egész rendezés zavarbaejtően szájbarágós és leegyszerűsítő megközelítése. Csak azt nem értem, hogy miért lepődik meg ezen bárki? Szörényi és Bródy nem másnak: Alföldinek adták a feladatot, hogy értelmezze a mai ember számára a legismertebb magyar rockoperát. Az István, a király mindig is leegyszerűsítő és szájbarágós volt. Sosem kellett rajta sokat gondolkodni. Most sem.

Ott volt a szegedi színpadon minden, amit szégyellünk, minden, amit nem szertünk magunkban. Naná, hogy fáj. Nem lehetett nem észrevenni az arcunkba tolt tükröt. Benne saját vezetőink képmutatása, teszetoszasága és gyógyíthatatlan hataloméhsége. Az őket körülvevő holdudvarok korrupt, mocskos, hazug világa. A „nép” köpönyegforgatása, önállótlansága, birkasága. Az ájtatoskodás. A manipuláció. A butaság. Az erőszak. Az önzés.

Persze... könnyebb Stohl énekhangját meg Alföldi rendezését szidni (mégha részben jogosan is), mint elgondolkodni. Magunkon.

Elképzelem Alföldi Róbertet, ahogy reggel kinyitja a laptopját, elolvassa a megjelent véleményeket, aztán elégedetten hátradől és mosolyog. Nekem az a gyanúm, hogy épp ez volt a célja. Elérni azt, amihez nála jobban ma Magyarországon senki nem ért: hogy mindenki egy színházi tévéközvetítésről, az ő rendezéséről beszéljen.

D. Tóth Kriszta - shopline.hu