A nemzeti lobogó félárbócon, a franciák már bombázzák az Iszlám Állam állásait, én meg arra gondolok a sorsdöntő magyar–norvég meccsre tartva, hogy az orosz trikolór színei is pont ilyenek: épp a franciákéról másolta Nagy Péter cár, és mi is csak az utolsó pillanatban cseréltük ki a kéket zöldre. A Sínai-félszigeten lezuhant repülőgép hírére mégsem üzemeltük be sem a színes reflektorokat, sem a zászlófelvonó, -levonó gépezetet: úgy látszik, még az egyféle színösszeállítású trikolórok között is vannak különbségek. Igaz, a légi katasztrófa okai nem olyan egyértelműek, mint a fény városának terrorsötétségbe borulása: mindenki a saját szája íze szerint magyarázza – ám az ember a lelke mélyén érzi: ez ugyanannak a történetnek, ugyanannak a történelemnek a része.

Ez a sokszorosan szerencsétlen péntek 13-a minden bizonnyal F. Tivadar nyugdíjas humoristát is mélyen felkavarta. Nemcsak a zsidó tulajdonú párizsi bár koncertközönségének és a többi helyszín járókelőinek halála miatt, hanem azért is, mert arra gondolhatott: ez az egész már megint az elementárisan gyűlölt Orbán Viktor malmára hajtja a vizet. Lám, januárban is elment a Charlie Hebdo-féle békemenetre, és hasztalan szorították a második sorba, odanyilatkozott, hogy Európát migránsválság fenyegeti. A felvilágosult européer értelmiség pedig hiába hurrogta le, hogy ez figyelemelterelés meg műprobléma: még vége sincs az évnek, és minden erről szól. Nem kizárt, hogy az egészet Orbán szervezte titkosszolgálati módszerekkel a Finkelstein–Habony-tengely tanácsára. Nem is szólva arról, hogy beélesítette a focicsodafegyvert, holott minden rendes liberális hazafinak a magyar válogatott kiselejtezéséért illene szorítania, hogy a futballkedvelő Orbánnak szerezzen egy rossz napot.

Ám F. Tivadar nyugdíjas humorista kedvenc csapatának a demagóg-populista Orbán által emelt stadionjában a fiúk megtáltosodtak, minden labdáért messziről dobták-vetették magukat, s két gól is a felfuvalkodott norvégok hálójában táncolt, hiába hatszor annyi a nemzeti össztermékük. A kettős győzelemmel véget ért a három évtizedes Csipkerózsika-átok, kikerültünk a bóvli kategóriából, s ez most nem a senki által meg nem szavazott amerikai hitelminősítők kénye-kedvétől függ. Ott voltam a Népstadionban az 1981-es diadalon is, de az akkori 4-1-et elhomályosítja a mostani 2-1. Tizenöt éves fiamat elráncigálni sem lehet az ünneplésről, élete legjobb meccsének nevezi, hálálkodik az élményért, majd magától, minden befolyás nélkül megállapítja: azért ilyesmi csak az Orbán-kormányzat alatt fordulhat elő. Na ugye! – kommentálta a kormányfő a továbbjutást a közösségi oldalon, s nem kétséges, a Kalucsni című szaklapban be fogják bizonyítani: e két szóval is az európai értékekkel ment szembe, parancsot adva a Dárdai–Storck-legénységnek, hogy ilyen körmönfont módon álljanak bosszút a Norvég Alapon és az általa támogatott hivatásos civileken. Fennáll a veszélye, hogy a miniszterelnök legközelebb az opera és a lóverseny iránti rokonszenvét is kinyilvánítja – akkor aztán lehet szurkolni azért, hogy az Iszlám Állam alvó gerillái legközelebb Bayreuthban csapjanak le, a lovin pedig mirigykór- (csikókeh-) járvány törjön ki, csak hogy Orbánnak kicsit rossz legyen.

Nem akarok itt hazaárulózni, de ha Európa tényleg haza lenne, nem pedig fikció, amely a saját önvédelmét sem képes megszervezni, a pityókás Juncker most igen nagy bajban volna. Még ki sem hűltek az újabb párizsi áldozatok, mikor sietett leszögezni: a merényletsorozat jottányit sem változtat az Európai Unió migránspolitikáján. Ezzel még a nagy nehezen, fogcsikorgatva köpönyeget fordító Merkel asszonyhoz képest is liberálortodox álláspontot képvisel: egészen olyan, mintha nem is Brüsszelnek, hanem Washingtonnak tartozna számadással. Ha a pipogya bizottsági politika miatt elfajulnak a dolgok, és állandósul az iszlám szélsőséggel való piszkos háború, már előre szólok, hogy egy nürnbergi típusú tisztázó perben nem ér a szenvedélybetegségre hivatkozni.

A magyar sors paradoxona, hogy vasárnap este – kiéhezve némi sikerélményre – annak örvendeztünk, hogy kijutottunk az Európa-bajnokságra abba a Franciaországba, amely az idei két gyászos eseményből kiindulva a népvándorláskori terrorizmus egyik fő célpontja. S bár nincsenek vérmes reményeink abban a tekintetben, hogy a Stade de France biztonsági rendszeréért aggódjunk, miközben fiaink épp döntőt játszanak, a francia vidék sem az édeni harmónia terepe. Egyáltalán: Európa veszélyes hellyé vált, mert boldog-boldogtalant válogatás nélkül a kebelére fogad. Kérdés, hová vezet, ha nyilvánvaló ellenségeivel is befogadónak mutatkozik. S kérdés, hogy hazai értelmiségünk egy része (a kvótapróféta Gyurcsányt e tekintetben nem tartom értelmiséginek) miért szurkol a magyarok ellen valami homályos európaiság jegyében, csupán azért, mert Magyarország – a Pethő Sándor-i elveket követve – magyar ország akar maradni.

Persze ha a balliberális ember (az idejétmúlt nyelveket és nemzeteket a saját anglofón olvasztótégelyében eliminálni kívánó Európai Egyesült Államok elkötelezett híve) látja és hallja a Groupama Aréna ujjongó szurkolóit, amint hamisan és spontánul Himnuszt énekelnek, megretten a „nacionalizmus” e nyilvánvaló tobzódásától: lám, csúfondáros módon épp egy Európa-bajnokság ássa alá a központosított európai birodalom (mellékesen amerikai provincia) magasztos eszményét. Az ilyesmit nem lehet kordában tartani álszent „privát nacionalizmus” kiállításokkal, sem olyan tárlatokkal, ahol felkért européerek mondják meg, „mi a magyar”. Ezek itt retrográd módon kirekesztő Himnuszt akarnak énekelni befogadó Örömóda helyett! Ha a Himnuszt egyelőre nem lehet betiltani, de még megbélyegezni sem igazán, akkor az Európa-bajnokságot, a káros nacionalizmus e melegágyát kellene kiiktatni: mondjuk biztonsági okokkal, terrorfenyegetéssel indokolva. Legyen helyette faltól falig interna-
cionalista multik Bajnokok Ligája: ez egy darabig az iparszerűen befogadott migránsok érzékeny lelkületét sem sérti.

Felvetődhet a kérdés: nem dimenzionálom-e túl a gyűlöletgombóc F. Tivadar nyugdíjas humorista morális alapvetését, miszerint „annál jobb, minél rosszabb Orbánnak”? Lehetséges. Ám ez a demenciába hajló szellemi öngyilkos merénylő nincs egyedül: itt van például a szebb napokat látott, a megszűnés határán egyensúlyozó HVG hetilap, amelynek legutóbbi számában szintén felfedezhető ezt a szuicid mentalitás. Közreadnak egy viszonylag korrekt cikket a nemzeti típustervről: ez az „ajánlat” háztípusokat kíván javasolni a falusi házépítőknek; de hangsúlyozottan nem kötelező. Ez a vidék arculatára rá is fér – ezt mutatják a hatvanas évek közkedvelt kockaházai, amelyek addig nem tapasztalt komforthoz is segítették a rurális lakosságot. Címként viszont azt biggyesztik az írás fölé: „Diszkont-Makovecz”. Az árvízi és a vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítést fitymálják ezzel, amelyben az újratervezők az összkomfort mellett (retrográd módon?) a helyi népi építészeti hagyományokat is igyekeztek átmenteni a XXI. századba. Mi végre ez a gyűlölködő, kultúrharcos címadás? Makovecz Imre négy éve halott: miért kell még mindig ütni rajta? Tisztelői igényes eseménysorozattal emlékeznek közelgő nyolcvanadik születésnapjára: talán ez bántja a liberális csőröket? Épp olyan öngyilkosság a kevés világhírű építészünk egyikét „lediszkontozni”, mint amikor egy elborult agyú exhumorista a magyar–norvégon a norvégoknak drukkol.

Nemcsak a liberális Európát, hanem a magyar liberálisokat is pótselejtezőre kellene utalni.

]]>www.magyaridok.hu]]> - Csontos János