Kötetében Csókay András a tragédia feldolgozásának folyamatáról vall.

„Napokig csak élőhalottként ténferegtünk, sírtunk-imádkoztunk, sírtunk-imádkoztunk. Állandóan együtt volt a család. Úgy éreztük, az esemény életünk metszéspontjává vált” – idézi fel ezeket a szörnyűséges napokat Csókay professzor. A senki földjén érezték magukat, akarattal, értelemmel tudták, hogy Krisztus segíteni fog, de ezt érzelmileg nem élték át. A fia elvesztése fölött érzett végtelen fájdalmában az apa csak azért nem lett öngyilkos, mert tudta, hogy az élet akarattal való elvetése súlyos bűn. „Létünket értelmetlennek éreztem, feleségem s gyermekeim élni akarása tartott életben, ez is az Isten kegyelme és vigasza volt, tudom és hiszem.” Ebben a helyzetben az Úr több csodálatos, misztikus élménnyel, köztük látomással is segítette.

Csókay András rámutat: a misztika erős istentapasztalat, „egyfajta találkozás a bennünk élő szentháromságos egy Istennel, különösen Jézussal, hiszen ő a megtestesült isteni személy, ő áll a legközelebb hozzánk.” Ugyanilyen találkozás történhet azonban a misztika világában Szűz Máriával, a szentekkel, „de az örökkévalóságba költözött szeretteinkkel is, akik már az örök életbe, az Isten látásának közegébe kerülhettek.” Csókay András tanúsága szerint „Éppen ez a legmélyebb énünkben való találkozás juttathat el minket a legigazabb valóság megismerésére, mely nem más, mint Isten és az ő szeretete, igazsága, irgalma.” A könyv írója rámutat, hogy minden vallás meditációt tanít, csak az a kérdés, hogy hová akar eljutni, hol az igazság?

„Én vagyok az út, az igazság és az élet” – tanítja Jézus. Csókay András kiemeli: így nekünk, keresztényeknek nagyon jó utunk van, „de el kell indulni hozzá befelé, s ez nehéz.” Tanulni kell, gyakorolni, bátorság kell hozzá, mert szembe fognak jönni a „sötét” dolgaink is, ahogy haladunk énünk mélyébe. Találkozunk a kis „egónkkal”, ami „kívánságaiban és vágyaiban” egyaránt önző. Ki kell tartani csendben és imádságban, keresztülverekedve magunkat ezen a sötét rétegünkön, hogy megérkezzünk a legmélyebb valóságunkba, ahol esélyünk van a „találkozásra.” Ha azonban megijedünk attól, hogy milyen bűnös erők laknak bennünk, és visszafordulunk létezésünk felületére, „akkor kimenekülünk ugyan a sötét hajlamainkkal való szembesülésből, de nem jutunk beljebb.” A kötet szerzője figyelmeztet: a felszínen lehet élni akár egy relatíve rendes keresztény életet is, de nem lehet megismerni igazán „képmás” mivoltunkat, a bennünk élő Jézust.

Csókay András naplójának tanúsága szerint folyamatosan gyötörte az önvád, de bízott az irgalmas Jézusban, Isten megbocsátó szeretetében, „és persze Marciéban is.” A kisfiú halála utáni hangüzenetei nagy megerősítést jelentettek, különösen a következő üzenet: „Apu, Jézus karjaiba hullottam.” Ez akkor történt, amikor a gyermekét elvesztő apa tíz nappal Marci halálát követően átvette az urnát az Igazságügyi Orvostani Intézet melletti temetkezési vállalatnál. „Kiüresedve, a teljes megsemmisülésben voltam” – idézi fel azokat a pillanatokat Csókay professzor. Elhunyt gyermeke az életben sosem használta így a „hullottam” szót. Mintha az utca túloldaláról kiabált volna, de senki nem állt ott.

A hangüzenetekből egyértelműen kiderült: Marci „nem sajnálja, hogy nem lehet itt”, boldog, hogy Jézusnál van. Csókay András több mint fél éves gyötrődés után jutott el odáig, hogy képes volt kimondani: „Nem beletörődöm, hanem elfogadom: ami van, annak szabad lennie, s ebből próbálom meg a legjobbat kihozni az emberek, a családom és magam számára. Ez a nyolc boldogság kulcsa…. Istenben élünk, Marcival – a jelenben. Végre megértettem: behatolt a szívembe: egy kicsit állandóan együtt lehetünk. Másfél év után pedig képes lettem ’valahogy’ megszeretni kisfiunk elmúlását is, az is a miénk.”

Csókay András misztikus élményei során megtapasztalta: „Szenvedéseinkhez, veszteségeinkhez, elhunyt szeretteinkhez csak Krisztuson át szabad közeledni, különben a sátán szabad prédáivá leszünk. Őt nézve vízen járva kell élnünk. Csak így lehet. Ha leveszem a szemem az Úrról és csak a földi kisfiamat nézem, egyből süllyedni kezdek. Ha együtt nézem őket, békében vagyok.”

Csókay András számára az egyetlen út: kitartani Krisztusban, az imádságban, benne élni, és nem azért, hogy elviseljük a nehézségeket, hanem azért, mert ez az „út, az igazság és az élet”, ahogyan ő fogalmazta. Ebből fakad, hogy elviseljük hitünkben kitartva a legnagyobb tragédiákat is. „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” – írta Pál apostol (Rom 8,28). A kötet szerzője hozzáteszi: Még a legnagyobb bajok is, „ha átadjuk magunkat az Élet Urának. Ezt kell megmutatnunk a betegeinknek is azzal, hogy együtt érzünk velük, megpróbálva a szenvedésükből szeretetben átvállalni. Mindez csak Krisztusban lehetséges. Akarjuk, hogy Jézus állandóan ott legyen az életünkben”.

(Szent István Társulat, 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/]]>Magyar Kurír]]>