Régen, mint minden, annak eldöntése is egyszerűbb volt, ki tör a saját hazájára, ki árulja el azt. Például nem képezte vita tárgyát, hogy aki megmutatja a töröknek a végvárba vezető titkos alagutat, az hazaáruló, akit a leghelyesebb nyilvánosan és azon nyomban fölkötni. Nem szabad finomkodni az ilyennel, szánalmas magyarázatait végighallgatni, hagyni, hogy megfertőzze a várvédőket. Bár az Egri csillagok Hegedűs hadnagya kitalált szereplő, az övééhez hasonló árulások előfordultak.

Később a dolgok egyre bonyolódtak. Egyre nehezebbé vált kibogozni, mi az árulás. Mondjuk a Rákóczi-szabadságharcban a kuruc hadak fővezére, Károlyi Sándor áruló volt-e, amiért titokban hűségesküt tett I. József császárnak, a fejedelem kifejezett parancsa ellenére béketárgyalásokat kezdett a Habsburgokkal, majd 1711 tavaszán a majtényi síkon letette a fegyvert? Rákóczi szerint áruló volt. Ám megkerülhetetlen kérdés, meddig van értelme az ellenállásnak. Mi a jobb? Egy méltányos béke, a további véráldozatok elkerülése és a Magyar Királyság függetlenségéből valamicskét megőrizni? Vagy a szabadságharc folytatása, a kétszáz éve hadban álló ország további lepusztítása a győzelem reménye nélkül? Zrínyiként kilovagolni a biztos halálba, vagy kezet csókolni leigázónknak?

A mai helyzet viszont szerencsére napnál világosabb. Korunk árulói, a magyarországi balliberálisok szótárában nem létezik olyan szó, hogy „ellenállás”. Így a nem létező ellenállásuknak fokozatai sincsenek. Tudniillik: szerintük nincs minek ellenállni, teljesen be kell hódolni a létező világok legjobbikának, a megvalósult földi paradicsomnak, a Nyugatnak, végre kell hajtanunk az Egyesült Államok és kesztyűbábja, az Európai Unió valamennyi parancsát. Mindenben engedelmeskednünk kell. Akárhogy töröm a fejem, nem tudok fölidézni egyetlen olyan esetet sem, amikor árulóink szembementek volna a nyugati elvárásokkal, visszautasították volna őrültségeiket és azokkal szemben a magyar érdeket képviselték volna.

Napjainkban nem báró Julius Jacob von Haynaut küldi ránk a Nyugat, hanem hetes cikkelyes eljárásokat, Sargentiniket, illetve ellopja a nekünk szerződés szerint járó ezermilliárdokat. Amiben semmi szokatlan nincs, a birodalmak így működnek, mióta világ a világ: próbálják még inkább alávetni, kizsigerelni a gyarmatokat. Ami megszokhatatlan és hányingerkeltő, hogy a kizsigerelésnek egyes magyar állampolgárságú személyek tapsolnak, sőt maguk mutatják meg a várba vezető titkos alagutat.

Tettük akkor is hazaárulás, ha az ürügyül használt rágalomnak – Magyarország diktatúra – bármi alapja lenne. Csakhogy nincs. Magyarország demokrácia. A tavaszi parlamenti választásokat még a nyakunkra küldött nemzetközi megfigyelőhad is rendben lévőnek találta, a média sokszínű, szabadon gyülekezhetünk, írhatunk, beszélhetünk. Senkinek nem lövik ki a szemét a rendőrök, mint Dobrev férjének regnálása idején, nem verik félholtra a tüntetőket, nem tartóztatják le ártatlan fiatalok százait, mint 2006 őszén.

Ide jutottunk.

Dobrev meg Rónai kedden kivonszolt néhány haveri szakszervezetist meg tanárt Brüsszelbe, hogy a magyar oktatást köpködjék. Majd a show-műsor után Gyurcsányné közölte: „Azt kértük tőlük, és azt kérték a szakszervezetek, a tanárok és a diákok, hogy az európai uniós pénzek a jövőben Magyarországra úgy jöjjenek, hogy szigorúan ellenőrzik, hogy azt mire költik.” (Az ellenőrzést pedig végezhetné akár Gyurcsány és Dobrev Altusa is, miként tette azt korábban is, uniós százmilliókért.)

Egyébként ők is pontosan tudják: amit tesznek, hazaárulás. Ujhelyi István 2015. decemberi közleményében még azt írta: „Sem korábban, sem a jövőben nem fogok megszavazni olyan javaslatot, amely a 7-es cikkely alkalmazását szorgalmazza, vagy amely legalábbis megnyitja a lehetőségét az állampolgárokat is érdemben sújtó szankcióknak.” Aztán, persze, 2018-ban már kokárdával a kezében megszavazta a Sargentini-jelentést, amely 7-es cikkelyes eljárást követelt.

Ujhelyi most azt írja: „Összességében a következő években 18-19 ezer milliárd forint jár nekünk az Európai Uniótól. Azon dolgozunk, hogy Magyarország megkapja ezeket a pénzeket, de úgy, hogy azt Orbánék azt ne lophassák el.” Milyen korrupcióra gondolt a költő? A Szeviép-balhéra, amelyben szocikhoz közeli haverjai is odakozmáltak? Vagy Cseh Katalinék asztal alatt eltüntetett uniós milliárdjaira? Esetleg Demszkyék 4-es metrós gigamutyijára, amelyben az unió csalás elleni hivatala, az OLAF is óriási svindlit orrontott? Netán az Egyesült Államokból a dollárbaloldalnak küldött kampánymilliárdokra, amely a korrupció non plus ultrája? A Városháza eladására? Czeglédy Csaba sokmilliárdos csalási ügyére? Helyszűke miatt hadd ne soroljam a többit!

Annak legalább örülhetünk, hogy Dobrevék és a hálózat többi ügynöke immár nem a háttérben, sumákolva árulja a hont, hanem erkölcsi skrupulusok nélkül, nyíltan, büszkén. Ennyire ostobák. Nem fogják föl, hogy a magyar – bár túlontúl türelmes – nem hülye. A hazaárulást sosem bocsátja meg. Itt legfeljebb puccsal, külföldi tankok fedezéké­ben vergődhetnek hatalomra.