De most, hogy hat hazai segélyszervezet akkurátusan „felosztotta” egymás között a menekültügyi piacot, az általános jótékonykodás is átment valamiféle földhözragadt praktikumba.

Amikor például az embercsempészeknek milliókat lepengető jövevények éhségének csillapítása a tét, a közérdekű hirdetésekben külön kikötik, hogy uzsonnahúst, pláne sertésmájkrémet ne tessenek adakozni, mert ezek úgyis rövid úton a kukában végzik. Inkább az éhhalál, de a Korán élelmezésügyi megszorításait akkor sem szabad áthágni. A behódolás e jelenlegi etapjában internacionális (interreligiózus) szókincsünk is egyre gyarapodik: ami a héberben kóser és tréfli, az arab nyelven halal és haram. Gasztronómiai értelemben törvényes és törvénytelen – utóbbi fogalom a nigériai fanatikus muzulmán tömeggyilkos szervezet, a Boko Haram nevéből lehet ismerős.

Javában zajlik a huntingtoni civilizációs összecsapás, s az enervált, önvédelmi reflexeit liberális hevülettel felszámoló Európa nem látszik felfogni, hogy ez már a háború, csak éppen egyelőre más – kulturális – eszközökkel. A széplelkű nyugatos értelmiség gyakorlatilag kiiktatta a gondolkodásából Krisztust (mert ideológiailag nem elég semleges: mindenféléket tilt és előír), viszont paradox módon a krisztusi szolidaritás elvét próbálja alkalmazni Allah tömegesen megindult híveire, tiszteletben tartva Mohamed próféta tanait, holott az is mindenféléket tilt és előír. Ráadásul míg a zsidó–keresztény Biblia tanításokról, szigorúbb fogalmazásban erkölcsi parancsolatokról beszél, a Korán törvényekről, amelyek a mindennapok kereteit is örökérvényűen szabályozzák – mintha a szekularitás, az állam és az egyház különválasztása meg sem történt volna. S az ő szemükben nyilván nem is történt meg – máskülönben az Iszlám Állam sem lehetne XXI. századi valóság.

A karitatív szervezetek figyelmeztetnek: a pályaudvarokon ne tessenek túl jó minőségű táplálékot ajándékozni az átutazó civilizációs turistáknak, mert lefényképezik a menüt a méregdrága okostelefonjukkal, hátraküldik a képet az utánuk jövőknek, s onnantól ez lesz a norma: mindenütt ezt az ellátási színvonalat követelik majd. A figyelmeztetés mögött megbújó valóságban nem is az a megdöbbentő, hogy a szárazföldi menekültáradat nemcsak pénzzel, de csúcstechnikával is fel van szerelkezve, hanem a hírközlési láncolat léte; ami ellentmond azoknak a cáfolatoknak, amelyek szerint az invázió nélkülözi a szervezettséget és a sanda birodalomépítő szándékokat.

A magyar szocialisták, liberálisok és egyéb díszmadarak, akiket megdöbbenéssel tölt el az Andrássy úti trágyázás, de egyébként dogmatikus módon a friss menekültek pártján vannak az ezerszáz éve bevándoroltakkal szemben, bizonyára a világ legtermészetesebb dolgának tekintik az Iszlám Állam minapi igénybejelentését, miszerint előbb Szerbiát („a Balkán lelkét”) foglalják el, majd Horvátországot; aztán jöhet Macedónia, Bosznia, Montenegró, Albánia és Koszovó.

Lehet persze bagatellizálni, hogy a második balkáni vallásháború belengetése afféle internetes álmodozás – de hát pár éve még azt sem vette volna senki komolyan, hogy Szíria és Irak területéből egy hipotetikus kalifátus hatalmas részeket fog kihasítani. Idáig talán nem fajulnak a dolgok, a béna kacsaként elnökösködő Obama utódja majd megálljt parancsol Eurábia létrehozásának – minden valószínűtlensége dacára azonban figyelemre méltó a balkáni „hadüzenet” átgondoltsága.

A balkáni hídfőállás lényegében rekonstruálná a török hódoltság határait, s ha komolyan vesszük, hogy minden, valaha iszlám uralom által létezett földdarab örök időkre a jogos jussuknak tekinthető, akkor a két Európa közti „vasfüggöny” sem a szerb–magyar határon lenne, hanem jóval északabbra: átkerülne Buda és Eger, szinte az egész Dunántúl; a mai csonkolt államunkból is alig maradna valamicske. A hírről történetesen a horvát tengerparton értesültem – szétnéztem, s csupa katolikus templomot láttam, mecseteket sehol. Ugyanez vonatkozik például a Vajdaságra is. A hódító étvágyat azonban nem befolyásolják a jelenlegi erőviszonyok: nyilván az „étlapon” szerepel Spanyolország a hajdani mór uralom miatt – azután meg minden új „hódítás”, amely a trójai faló receptje szerint bonyolódik évtizedek óta szerte Európában, Máltától Skandináviáig.

Mindez azonban egyelőre – minden baljós előjel ellenére – csupán negatív utópia. (Bár nézőpont kérdése: van, akinek pozitív.) A civilizációk összecsapása viszont tagadhatatlan tény, a felek között tapasztalható féloldalasság pedig nem kecsegtet sok jóval: míg a lényegétől megfosztott keresztény utódkultúra toleranciája hosszabb távon gyengeség, a hódító iszlám büszke intoleranciája (amelybe a Korán szellemét meghazudtoló beszivárgó dzsihadisták fanatizmusa is belefér) hosszabb távon kifizetődő. Egyelőre kulturális síkon folyik a harc – de pél­dául nem értem, miért „halam” a buborékos ásványvíz.

A borfogyasztás „törvénytelenségét” a közös évszázadok során már megemésztettük – de mi lesz Eurábiában például a forró nyári esték hűsítő italával, a spiccerrel? Azzal a borból és buborékos szódavízből álló nedűvel, amelyet Vörösmarty Mihály magyarított fröccsre a fóti domboldalban? S lesz-e vajon helye az Összeurópai Iszlám Egyetem tananyagában, az európai kultúrtörténeti kurzusban a Fóti dalnak: „Fölfelé megy borban a gyöngy; / Jól teszi. / Tőle senki e jogát el / Nem veszi”? És mi van, ha elveszik ezt a jogát is? Sőt mi lesz, ha már senki nem fogja tudni, „hol lakott itt Vörösmarty Mihály?” Persze akkor az sem lesz már köztudott, hogy létezett egy Radnóti Miklós nevű költő a történelem előtti homályos, gomolygó korszakban. Úgyhogy buborékügyben senkinek nem lesz hiányérzete az imaszőnyegen…

]]>www.napigazdasag.hu]]> - Csontos János