Annak idején a kulturális taorendszer megszüntetéséről óriási vita robbant ki, a szakma látszólag egyöntetűen ugrott a kormány nyakának, stúdióból stúdióba járva hörögve követelték, hogy ne vezessék ki az adót a rendszerből, éh- és nemzethalált vizionáltak, no meg a kultúra tönkretételét és kivéreztetését. Egybites világértelmezésük szerint a mucsai, sáros csizmában közlekedő, krokodilagyú, szotyiköpködő, műveletlen jobboldal gyűlöli a színházat, a művészetet és a kultúrát.

Tulajdonképpen el akarja hülyíteni a magyarokat, ki akarja nyírni a kultúrát közvetítő műhelyeket és a művészeket. Ugyan kissé csendesebbé vált a falka harci zaja, amikor egyre-másra derültek ki a nagyobbnál nagyobb pofátlanságok, a vattázott előadások, az ellenőrizhetetlen, hatalmas profitot termelő külföldi turnékról szóló hírek, de ekkor sem jöttek zavarba; azzal kezdtek érvelni, hogy jó, akkor ne így, hanem amúgy, meg kicsit maradjon azért, és hát ők is hallották ugyan az ismerősük ismerőseinek az egyik távoli ismerősétől, hogy valahol valakik lopikázhattak egy cseppet, na de hol nincsenek visszaélések, akkor is mocskos Fidesz.

A taóval azonban az a helyzet, hogy az ügyeskedők hamar megtalálták a kiskapukat, mely nyílászárókat csak a legkifinomultabb humorérzékkel rendelkezők tudták picinek nevezni. Óriásiak voltak azok, akkorák, hogy az Isten pénzét is kényelmesen ki lehessen talicskázni rajtuk. Mely funkciót az ilyen típusú bűncselekményekhez vonzódó szerencselovagok ki is használták, és úgy kezdték ellopni a közpénzt, mintha nem lett volna holnap.

És ne valami modern kori Robin Hoodokat képzeljünk el, akik félelmet nem ismerve rabolták el az állam pénzét, hogy aztán nagylelkűen a táncosoknak, énekeseknek, színészeknek és zenészeknek adják az ügyesen elvett javakat, hanem kapzsi és nagyban utazó, önző szélhámosokat. A fellépők a csípésrendben az utolsó helyen szomorkodtak, nem ők vitték haza a nagy pénzeket, 99,9 százalékuknak halvány lila gőze sem volt arról, hogy a mosolygós és mindig kedves producerek milyen mesés vagyonokat halmoztak fel, hogy a hátuk mögött a takarásban röpködtek a százmilliók vagy a milliárdok. Ők mindössze örültek, hogy a bizonytalan művészlét mellett csurran-cseppen egy-egy ötven-, százezres – és akkor még sokat mondtunk! – hakni. A milliárdokat zsebre tevő szervezőknek pedig nem volt nagy truváj időben és viszonylag korrektül fizetni. Ami valóban nagy számnak tűnhetett a gázsikkal eltűnő vagy csak négy-öt hónap múltán fizető megrendelőkhöz képest.

Azt pedig tényleg tudjuk be a művészek szemellenzős tulajdonságának, hogy nem zavarta őket a hatalmas kocsik, a méregdrága öltönyök látványa és a medencés paloták híre. Megdolgozott érte – gondolhatták –, ilyen ügyes ez a Józsi, mindig is okos srác volt, és hát csak le- és megszervez havi négy fellépést, és ki is fizeti korrektül azt a 150 ezer forintot. Arról pedig nem tudtak, hogy amúgy abban a hónapban a neveikkel nem négy, hanem mondjuk hetven előadást jelentettek be, és a mindig kedves Józsi a harmadik BMW terepjáróját veszi a kamuelőadások után kapott taóból.

Merthogy rengeteg esetben ez vagy hasonló történt.

Akkora okosság volt az ilyen taós trükkökkel százmilliókat termelő előadásokban, hogy egy egész iparág szerveződött a vattázott, sok esetben pedig meg sem tartott fellépések szervezésére. Igazi nagypályások is bekapcsolódtak a bődületes haszonnal kecsegtető buliba.

A G7 írta meg, hogy többek között Magyarország leggazdagabb embere, a tatár származású Ruszlan Rahimkulov is rárepült az üzletre. Ebből azért sejthető, hogy nem aprópénzek voltak a földön hagyva, azokért ilyen nagy embereknek zsenánt lehajolni. Az ismert üzletember is olyan szervezeteket működtetett, amelyek olyan kollaborációk után igényeltek állami támogatást, amelyekben a külföldi partnerek szerint nem is vettek részt. Ahogyan Megyeri László is, akinek a nevéhez az egész taorendszer kitalálása fűződik.

A szocialista kormány utolsó évében bevezetett társasági adó kiötlője a G7 írása szerint szintén szakmányban szervezett olyan külföldi turnékat, amelyek olyan külföldi együttműködések után igényeltek állami támogatást, amelyekben a külföldi társak szerint magyar részről senki sem vett részt. Kevéssé ismert tény, hogy amelyik produkcióban akár csak egyetlenegy magyar fellépő is volt, az a már megszüntetett rendszer szerint koprodukciónak számított, így vissza lehetett igényelni a jegybevétel nyolcvan százalékát. Azonban rengeteg esetben derült ki utólag, hogy az előadásoknak csak egy egészen kis része valósult meg.

Táncos berkekben pedig a legrosszabb híre az Experidance-nek volt, régóta suttogták, hogy a társulat körül valami nagyon nincs rendben a taopénzek visszaigénylésével. Sőt úgy hírlik, az együttes gyanús külföldi fellépései verték ki igazán a biztosítékot a minisztériumban, és az évi több száz előadás utáni visszaigénylések miatt született meg a végső döntés a kulturális tao visszavonásáról.
Idézet következik a G7 cikkéből:

„Miután maximálták az évente adható tao­támogatást 1,5 milliárd forintban, az Experidance ezt úgy kerülte meg, hogy innentől kezdve két cég működtette a táncegyüttest. Az így létrehozott Globe Production szintén szerepel a 25-ös listán. Ezeken kívül szintén Román Sándor és Vona Tibor tulajdonába tartozik a Tálentum Művészeti Alap, amelynek 2018-ban 1,9 milliárd forintos forgalma volt.

A három szervezetnek 2017-ben több mint ötmilliárd forint volt a bevétele, 2019-ben viszont a 120 milliót sem érte el. Az Állami Számvevőszék tavaly készített egy jelentést, amelyben a Globe Production gazdálkodását is vizsgálta. Ez alapján a cég nem szabályszerűen számolta el a taotámogatás felhasználását. A vizsgálat szerint felmerül annak a gyanúja, hogy a Globe Production a taotámogatást a jóváhagyott céltól eltérően használta fel, és »ezért a központi költségvetésnek vagyoni hátránya keletkezett«. A Rivalda Stúdió, a Globe Production és a Talentum több mint 15 milliárd forint közpénzt kapott.”

Tizenötmilliárd. Az körülbelül annyi, mint az Operaház éves támogatása Erkel színházastul Eiffel-csarnokosig, kétszáz zenésszel, 130 balettművésszel, varrodával, díszlet- és kellékmunkásokkal, segédszínészekkel, énekkarral, satöbbivel. Összesen több mint ezer alkalmazottal. A dolog a tao megszűnésével válik igazán érdekessé, hiszen a sok-sok mil­liárdot termelő, csalásszagot árasztó vállalkozásoknak a következő évben már szinte alig voltak fellépéseik, és így értelemszerűen a bevéte­leik is a tizedére apadtak.

Csak hogy egy példát mondjunk; a Hivatásos Ír Sztepp Táncművészek Egyesületét, amelynek 2017-es 810 millió forintos árbevétele tavaly ennek a 0,04 százalékára, 355 ezer forintra csökkent, de a többi vállalkozással is szinte pontosan ugyanez történt. A valódi, ellenőrizhető színházi produkciókat, előadásokat műsorra tűző teátrumokkal, mint például a Centrállal, az Átriummal vagy a Játékszínnel azonban nem történt hasonló.

Mindhárom színház túlélte a kulturális tao megszűnését, most is játszanak, sőt évről évre egyre nagyobb nyereséget könyvelhetnek el. Persze lehet arról vitatkozni, hogy még idejében, esetleg túl későn szüntették meg a sorozatos csalásokat lehetővé tevő kulturális taót, de arra már nem érdemes szót vesztegetni, hogy végül jó döntés született.

És a károgóknak megint nem lett igazuk: nem a kultúrát véreztették ki, hanem a kultúra nevében bűnöző csalókat.

Apáti Bence

]]>www.magyarnemzet.hu]]>