Régóta mondom, hogy az egyik legkonzervatívabb hagyományokkal rendelkező műfaj, a klasszikus balett nagyon csípi a liberálisok szemét, így aztán teljesen törvényszerű, hogy nem úszhatja meg, hogy az említett ideológia harcos és végtelenül kirekesztő aktivistái ne próbálják meg tönkretenni, illetve elpusztítani. Most épp a Berlini Állami Balett baloldali igazgatónője helyezte szolgálatba magát, és miután felöltötte a gondolatrendőrök csinos uniszex ruháját, egy határozott mozdulattal levette a műsorról a karácsony legemblematikusabb darabját, A diótörőt.

A művet, amely gyakorlatilag meghatározza a színházak decemberi kínálatát, és amit lényegében nem lehet annyiszor műsorra tűzni, hogy ne kapkodják el rá szinte azonnal az összes jegyet. Nincs még egy olyan mű Magyarországon, melyet egy hónapon belül ne lehetne akár harmincszor is műsorra tűzni, mint A diótörőt. Miközben a balettre a nyilvánosság hajlamos rétegműfajként, vagy valami fajta elitista szórakozásként tekinteni.

A mű titka egyébként a kedves történet, és az, hogy a cselekmény középpontjában a karácsony áll. Az ünnepre való készülődés, a várakozás, majd az, hogy miután a gonosz (Egérkirály) színre lép, egy kis bonyodalom is bekövetkezik, később pedig, miután ahogy az egy rendes mesében lenni szokott, a jó (Diótörő) színrelépése megtörténik, a hős győzedelmeskedik, megmentve a kereszténység egyik legfontosabb ünnepét. A happy end csodálatos bál formájában csúcsosodik ki, amelyre számos ország képviselői kapnak meghívót.

A pompás ünnepségen pedig tiszteletüket teszik kínaiak, spanyolok, arabok és oroszok is, akik aztán saját emblematikus, de stilizált táncaikat adják elő a harmadik felvonás nagyképében.

És itt jutottunk el a probléma gyökéréhez, a Berlini Állami Balett igazgatónője, Christine Theobald roppant haladó művész lévén ugyanis úgy nyilatkozott, hogy a gyarmatosítás után keletkezett műveket új környezetbe kell helyezni, mert azok a mai világban nem állják meg a helyüket. Azt is hozzátette, hogy mielőtt egy ilyen darabot előadnának, meg kell vizsgálni, hogy milyen „kényes témák” jelennek meg benne.

A „kényes témák” értelmében – amelyek miatt Berlinben idén decemberben A diótörő helyett a Don Quijote című balettet fogják műsorra tűzni – nem kínai táncművészek táncolják a kínai táncot, ami ugye a libsik elmebeteg világában kulturális kisajátításnak minősül, ráadásul az igazgatónő szerint a koreográfia nem is hasonlít igazi kínai táncra, amit minden bizonnyal onnan tudhat, hogy valamiféle időgéppel visszautazott a csak a mesében létező képzeletbeli cukorországba, és megtekintette, hogy ott hogyan is táncolnak a kínaiak.

Persze az arab tánccal is gondja van, mert abban – irgalom atyja, ne hagyj el! – barnára festik a művészek bőrét, ami amúgy azért történik, hogy a fehér bőrű táncosok jobban hasonlítsanak a barnább pigmentációval rendelkező közel-keleti emberekre. Zárójelben jegyezném meg, hogy a kínaiakat pedig sárgára szokták sminkelni. Az ok ugyanaz, mint az arabok esetében: hogy ugyebár hasonlítsanak a kínaiakra.

Már persze ha az adott balettegyüttesben nincsenek ázsiai származású táncművészek, mert ha vannak, akkor a vezetőség az esetek többségében rájuk szokta osztani ezt a szerepet. Ami amúgy valószínűleg szintén főben járó bűnnek, rasszizmusnak minősül, hiszen ebben az esetben voltaképpen kinézet és etnikai hovatartozás miatt kapja meg az adott művész a szerepet.

A libsevikek ugyanis, mint az ismert, úgy vélekednek, hogy egy haladó demokrata kizárólag színvak lehet, azaz ha egy művészeti vezető észreveszi, hogy az egyik táncosa mondjuk ázsiai származású, vagy barnább a bőre az átlagosnál, és többek között ezen külső jellemzőket is figyelembe véve oszt szerepet, akkor nyilvánvalóan derékig elmerül a borzalmas rasszizmus bűzlő és ragacsos mocsarában.

De itt még nincs vége a sornak; az első felvonásban játékok, babák elevenednek meg, és táncolnak, amelyek közül az egyik néger. Ugye nem is kell folytatnom, hiszen a progresszív baloldal hisztijeit szorgalmasan követő olvasóink egészen biztosan egy emberként csaptak a homlokukra és sikoltottak fel; blackface! Igen, igen, a rettegett blackface minősített esetével van dolgunk, ha és amennyiben egy fehér bőrű embert feketére sminkelnek.

Ez a bizonyos festegetés az, ami igazán ki szokta verni a biztosítékot a baloldal dühös aktivistáinál, és az az egészen elhanyagolható dolog sem szokta megzavarni őket a gigahisztijükben, hogy a feketére sminkelésnek nem a rasszizmus az oka, hanem az, hogy a fekete közösség tagjai közül viszonylag kevesen hódolnak a klasszikus balett szenvedélyének, így aztán ha egy szerep feketére van megírva, azonban nincs fekete bőrű táncművészünk, akkor bizony nincs mit tenni, feketére kell festeni egy fehéret. Amely gyakorlatot egyébként a prózai színházak is sokáig alkalmazták, ha mondjuk az Othello című darabot tűzték műsorra.

A múlt idő használata persze nem volt véletlen, hiszen a baloldali, ellenzéki propaganda már számtalanszor megüzente a zömében baloldali ellenzéki igazgatóknak, hogy a festegetés maradi, elavult és a progresszió által meghaladott dolog, így aztán a balos kultúrharc terrorja miatt évek óta gyakorlatilag nettó színháztörténelem-hamisítás folyik a darabbal kapcsolatban, ami praktikusan azt jelenti, hogy jelenleg kizárólag fehér színészek fekete smink nélkül játszanak el egy fekete bőrű szereplőt, a velencei mórt.

Agyrém. És Shakespeare, aki 1603-ban fekete bőrű hadvezérnek írta meg Othellót, minden bizonnyal dühösen forog a sírjában, hogy a ma rendezői milyen szolgálatkészen mennek le kutyába és hamisítják meg a művet néhány idióta libsi újságíró egyetlen csettintésére.

De vissza Berlinbe! A jelenséget és a baloldali cenzúrát persze innen, a szabad Magyarországról lehet kárörvendő mosollyal vagy éppen dühösen is elemezni, hiszen mi itt maximum kibicek vagyunk, aminek az az oka, hogy a szélsőbalos média propagandistáinak liberális kultúrterrorja egyelőre nem érte el a balett világát. Mészáros Júlia teljesen feleslegesen hisztériázik, nem sikerült elérnie, hogy A diótörőt cenzúrázzák vagy kitöröljék a balett világából, a mű ma is jóformán változatlan formában, kínaiakkal, arabokkal és oroszokkal kerül színpadra. És ez így van jól.

Mi pedig szeretettel várjuk A diótörőre és a csodálatos világára szomjazó német kultúrmenekülteket, az övékkel szöges ellentétben a miénk ugyanis szabad ország, olyan hely, ahol nem elmebeteg és agresszív cenzúra-igenlő liberális újságírók döntik el, hogy milyen darabot, milyen formában lehet színpadra tűzni.

Apáti Bence - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>