„Nem hagyhatjuk, hogy Oroszország győzzön, hiszen Európa és Oroszország összes szomszédjának biztonsága megkérdőjeleződik. Ha Oroszország győz, megnő a nemzetközi rend kialakult szabályai be nem tartásának kockázata” – aggodalmaskodott Emmanuel Macron francia elnök a minap. Hiába a krokodilkönnyek, ez aligha aggódás, mintsem közönséges riogatás. Macron is nyilván tisztában van vele, az orosz medve nem óhajt a NATO-val hadba lépni, csupán eltakarítja történelmi földjeiről az amerikaiak ukrán bábkormányát, kiseprűzi onnan a BlackRockot és tettestársait, akik bagóért fölvásárolták az országot. 

De hát az ilyenek – a saját állampolgáraikat lövetők, no meg a törvényes kormányt puccsal elkergetők, a nemzetiségek anyanyelvhasználatát korlátozók, az ellenzéki pártokat, tévéket betiltók – ellen egy úgymond „szabályokon alapuló világrendben” elvileg mindenkinek egy emberként kellene föllépnie.
Ukrajna esetében mégis azt látjuk, hogy a 2014 és 2022 közötti ordas bűnöket éppen azok egyetértésével, támogatásával – sőt, attól tartok: tervei szerint – követték el, akik úton-útfélen szabályokról meg világrendről papolnak.

(Róluk szól a Warpigs című örökbecsű nóta.) Ezért torpedózták meg 2022 tavaszán az angolok és az amerikaiak a békekötést: dugába dőlt volna a nagy üzletük.

Szabályokon alapuló nemzetközi rend, sóhajtja Macron. Hát igen. Mint például Líbiában, ugye? Ahol a franciák vezérletével szétbombáztak egy szuverén országot, meggyilkolták annak nem elég kezes vezetőjét, elszabadították a poklot egy azóta is tartó polgárháború formájában. Egyúttal megnyitották a zsilipeket az afrikai népvándorló áradat előtt. Tán épp ez volt a fő cél. A mesterterv. Ha valóban létezne olyan, hogy szabályokon alapuló nemzetközi rend, akkor a Líbiát szétbombázó latorállamok máig kukoricán térdepelnének, gazdasági embargót nyögnének, kizárva a SWIFT-ből, sporteseményekről, külföldi vagyonukat pedig befagyasztották, illetve Líbia újjáépítésére fordították volna. Ám, mint tudjuk, ilyesmi nem történt. Így már csak emiatt is kételkednünk kell benne, hogy holmi jótékony szabályok irányítanák a világrendet, miként azt Macron elnök sugallja.

Ahogyan Trianonnál sem engedtek (egy kivétellel) népszavazást a győztesek, különben dugába dőlt volna gonosz tervük, Magyarország maradt volna a történelmi hazánk legalább kétharmad része, ha nem több. A Nyugatnak viszont mesterséges, neki lekötelezett pufferállamokra volt szüksége és arra, hogy az „Oszd meg és uralkodj!” jegyében Közép-Európában elhintse az örök viszály magvait. Sikerült.

Tán keveseket lep meg: a világpolitikát az önző érdek, a nyers erő, az erőszak, a pofátlanság mozgatja. Az viszont folyton ámulatba ejt, hogy némelyek mindezt, sőt még a népirtást is képesek „szabályokon alapuló világrendnek” becézni. Hogy akadnak ma is nem kevesen, akik ártatlan képpel magyarázzák, mennyire helyénvaló volt meggyilkolni sok millió vietnámi, koreai, iraki, afgán, szír honpolgárt, mert hát az Amerikai Egyesült Államok ezzel is a demokráciáért, a szabadságért, az emberi jogokért küzdött. S bár nyolcszáz vagy hány katonai bázisa van világszerte, és annyit költ a hadseregére, mint a világ többi állama együttesen, mégis folyton másokra mutogat, hogy veszélyeztetik a világbékét. Aztán valahogy folyton megelőző háborúkat kénytelen indítani, puccsokat szervezni, polgárháborúkat kirobbantani, szövetségese gázvezetékét fölrobbantani, persze szigorúan önvédelemből. Aha.

Valójában a Föld Urának nem magát, nem a területét kell védenie, hisz soha senki nem fenyegette. Hanem világuralmát. Azt a repülőgép-hordozóival kivívott előjogát, hogy úgy fölözze le a világ javait, ahogyan neki tetszik. Ám ennek mostanában vége szakadt. Világuralma megingott, összeomlóban van. Már csak az a kérdés, helyi háborúkkal vagy nagy világégéssel próbálja késleltetni az elkerülhetetlen végzetét.

Itteni csápjaik, a brüsszelita sóhivatalnokok is éppen annyira szeretve tisztelik a szabályokon alapuló világrendet, mint gazdáik. Saját törvényeikre a sztratoszféra magasából tesznek. Ha kell, úgy fogadják el Sargentini vádiratát és indítják meg Magyarország ellen a hetes cikkelyes eljárást, hogy saját eljárási szabályzatukat megsértve a tartózkodásokat nem tekintik szavazatoknak. Aztán nyilvánvalóan tagállami hatáskörökbe trappolnak bele. 

Előbb valamiféle „európai értékek” megsértéséről hadováltak, aztán végül Ursula von der Le­yen bizottsági elnökön keresztül kibökték: addig nem adják oda a pénzünket, míg nem engedjük be hazánkba az illegális migránsokat, nem vesszük át Nyugatról az általuk behívott, de nekik nem kellő emberfelesleget, s nem hagyjuk az óvodákban hittéríteni a szivárványos cukrosbácsikat és -néniket. Hiába van igazunk, hiába támasztja alá érveinket minden szabály, törvény, előírás, falra hányt borsó.

A nyugat-európai országok helytartói dettó, mint a brüsszeliek. Németországban a második legnépszerűbb párt, az AfD betiltásán törpölnek. Franciaországban Macron elnöki rendelettel emelte meg a nyugdíjkorhatárt, büszkén homoszexuális miniszterelnöke pedig az ágyasát nevezte ki külügyminiszternek. Hollandiában eltörölték a véleménynyilvánító népszavazást, miután a nép kétszer szembeszegült az „elittel”. És így tovább.
A szabályokon alapuló világrend is éppen olyan, mint a történelem megelőző uralmi rendjei: az ököljog az irányadó. 

Ami viszont más, mint korábban, az az álca. Elvárják, hogy érezd magad megtisztelve, hogy elviszik neked a szabadságot, a demokráciát, a humanizmust, még ha napalm formájában is. Ám a bukásuk elkerülhetetlen. Végvergődésük hosszú lesz és véres.

Borítókép: Emmanuel Macron francia elnök (Fotó: Ludovic Marin)

Pilhál Tamás - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>