A régi szép időkben, amikor elkezdték a szociálpolitika nevű vircsaftot a rohadt fasiszták arra alapoztak, hogy azokat fogják segélyezni akik azt megérdemlik és akiknek szükségük van rá. Akik önhibájukon kívül kerültek rossz helyzetbe.

Kétségtelen, hogy nem egyszerű eldönteni ezt, de vannak rá utaló jelek, amik egy olyan társadalomban, ahol az emberek ismerik egymást és nem kétszáz kilométerrel arrébb döntenek a dologról, a helyiek az általuk ismert helyi gazembert kicsukják az ellátásból. Ezt a szép hagyományt egyébként, a közveszélyes munkakerülés törvényi tényálladékának feltalálásával, a kommunisták is folytatták, azt gondolván, akinek van munkahelye és oda be is jár, annak van a legkevesebb esélye nem elzülleni, illetve megjavulni. Nem volt valami hatékony módszer, de az elmúlt 25 év ámokfutása még ezt is képes a hatékonyság mázával összekenni.

Mint közismert, libbant barátaink két rögeszméje, az alapvető emberi jogok és az igazságosság a rendszerváltás után abba az érdekes irányba terelte a szociálpolitikát, hogy legjobban azok profitálnak belőle, akik bármilyen erkölcsi mérce szerint érdemtelenek rá. Az, hogy ők is emberek és semmijük sincs látszólag, minden elmebeteg jogvédő, segítésbe belehődült idióta liblingjévé tette azt a réteget, akinek egyszerűen eszébe sem jutott soha a kocsmánál messzebb menni, ha kellett valami sikerélmény. Őket nevezik újabban szegényeknek. Azokat a szegényeket, akik mellesleg dolgozni is járnak rendesen, azokat meg valami ismeretlen okból középosztálynak nevezik. A négymillió szegényről szóló siratóének ne tévesszen meg senkit, a felüknek azonnal emelné az adóterhelését a szoci kormány, mert ugyebár kell a pénz a szegényekre.

A szegénység egyik formájának mibenlétét egy példával világítanám meg. Egyszer, önkéntes szociális munkásként egy önkényes lakásfoglalók által elfoglalt külterületi lakótelepen dolgoztam. A diplomás feleségemnek és (diplomás) nekem (két fizetésből) kevesebb szabadon elkölthető pénzünk volt, mint az átlagos önkényes lakásfoglaló családnak. Sokkal kevesebb. Mi fizettük ugyanis a vizet, az áramot, a gázt, a biztosítást, a lakástörlesztést és a normális élet összes egyéb költségét. A rászorulóim mindezeket igénybe vették (nyilván megtalálás útján) a közösség (és a közműszolgáltatók) költségére, továbbá megkapták az összes segélyt természetesen, meg adományt, meg mindenféle libbant jogvédők segítségét. Akikkel egyébként sokkal nehezebb volt együttműködni, mint az önkényesekkel (akik egyébként magukat némi bájjal „önkéntes” lakásfoglalónak hívták). A libbantak ugyanis mindig mindent megtettek nekik, volt olyan család akik két színes tévét is összesírtak magának maguknak, igaz a forgatómotoros parabolát már maguk vették hozzá. Ez 1996-ban volt, mi akkor otthon szobaantennával nyomtuk, mert parabolára nem tellett volna.

Persze kellett is a tévé, mert dolgozni egyiket sem láttam (illetve napközben is mindig otthon voltak, illetve munkaidőben voltak otthon, stb.) Az, hogy „önkéntesék” esetleg valamit maguk is tehetnének azért, hogy javuljon a helyzetük, az a libbant segítőknél fel sem merült, viszont a szakmához értő és tényleg valami értelmes változásra hajtó valódi szociális munkások munkáját bármikor tönkre tudták tenni.

Ki a szegény? Az aki dolgozik, hogy meg tudjon élni. Akinek nem kell dolgoznia, hogy meg tudjon élni, az tán csak nem szegény.

Az, hogy meg tud-e élni valaki, legalább alapszinten, az egyébként döntően függ a lakhelyétől, attól van-e lakása, hányad magával él együtt, milyen jövedelme van, de legalább ugyanennyire attól, hogy milyen életstratégiával él. Milyen az életmódja, életvitele, milyen kulturális kontextusokban határozza meg a mindennapjait. Mindegyik tényező (egyedi jellegzetessége) képes szegénnyé, vagy tisztes módon megélővé tenni valakit ugyanolyan jövedelmi viszonyok között.

Az alapjövedelem gondolatának már a felvetése is gigantikus társadalmi hazugság. Hogy az „örök élet, ingyen sör, biztos szex” (baloldali kampánystílusban) biztosítható mindenkinek a jelenlegi poszt mortem (nem elírás) társadalomban. Pedig nem.

Nem vagyunk egyenlők, többek között azért nem mert teljesen különböző életformákban létezünk és azok költsége teljesen különböző. Nemcsak objektíve, hanem azért is, mert az ár, adó és támogatási arányok teljesen torzak. Ahogy az egyes emberek létének társadalmi költségei, hasznai és kárai is teljesen különbözőek. A különböző környezetekben, pénzben kifejezve nem összemérhető az „életben maradás költsége”, miközben az egyének ugyanakkora erőfeszítést tesznek saját maguk, vagy éppen ugyanúgy nem csinálnak semmit. Vagy a harmadik legfájdalmasabb esetben hasonló kárt okoznak az épített, természeti és emberi környezetüknek.

Az alapjövedelem csak a jogok, az alapvető emberi jogok felől közelíti meg a valóságot.

A jogok költségeire, illetve a jogok érvényesülésének következményeiből eredő költségekre teljesen érzéketlen ez a nézetrendszer. Az alapjövedelem is rettentően igazságtalan, csak mások számára az, de miután azok nem szegények ez az igazságtalanság alacsonyabb rendű.

Az „emberijogizmus” legnagyobb hibája az, hogy elemi szinten képtelen észrevenni azok jogait, érdekeit, értékeit, akik a normakövető viselkedésükkel, illetve munkájukkal megalapozzák azt a társadalmat amelyben egyáltalán felmerülhetnek a liberalizmus vágyálmai. És képtelen észrevenni, hogy az általa kifejtett nyomás következtében egyre többek számára ”éri meg” a jóléti rendszer nyomorgatott befizetőjéből annak haszonélvezőjévé és áldozatává válni.

Legalábbis rövid távon…

Hosszabb távon meg nem gondolkozunk…

]]>www.tutblog.com]]>