Mert itt nem a Marie Antoinette-i kecses ostobaságról – egyenek hát kalácsot – van szó, hanem igazi, nehézsúlyú kártevésről.

Az emberi világ tele van igazságtalanságokkal (a nem emberi világban az igazság persze nem is dimenzió). A tisztességes embert zavarják ezek az igazságtalanságok, vérmérséklettől függően bosszantják, felzaklatják vagy éppen akár önérdeke ellen is cselekvésre késztetik. A társadalom azonban alig felmérhetően bonyolult rendszer, és a beavatkozások hatása igen gyakran éppen az ellenkezője lesz annak, mint amit a beavatkozó elérni szándékozott. Az elmúlt évszázad nem kevés össztársadalmi kísérletnek volt tanúja – az egyik nagyobb katasztrófába torkollott, mint a másik. Újra és újra bebizonyosodott, hogy a legkisebb kockázattal még mindig a tapasztalatra építő társadalom-építés jár.

Az idő – talán ez a legfontosabb faktor, amikor az ember a konzervatív vagy a baloldali világnézet közül választ.

Annak mérlegelése, hogy érték-e az a formáció, megoldás-képlet, amely kiállta az idő próbáját. Érték-e még akkor is, ha igazságtalan mellékhatásai vannak. Vagy pedig jogunk, sőt kötelességünk változtatni rajta, a lehető leggyorsabban, hogy a kedvező hatás minél hamarabb érvényesüljön.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a durva beavatkozások – legyenek mégoly jó szándékúak is – mindig több kárt okoznak, mint hasznot. Felszámolnak egy igazságtalanságot, és teremtenek helyette kettőt. És nem azért, mert az elgondolás ugyan jó volt, de a végrehajtás hibás – hanem mert a beavatkozásból szükségszerűen ez következik.

Az új és új kommunisták, művelt européerek, magukat önzetlen világjobbítóknak ismerő emberek ezt nem hajlandók elfogadni. Én jó ember vagyok, mondják, én azt akarom, hogy minden gyerek lakjon jól – ócska, begyöpösödött, önző jobboldali vagy, ha te nem ugyanezt akarod. Azt akarom, hogy mindenkinek legyen alapjövedelme, ne legyen a szegénység kiszolgáltatottja – ha ezt vitatod, egy lépésre vagy a náciktól.

Csakhogy a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez a beavatkozás – a feltétel nélküli alapjövedelem –, miközben átmenetileg több százezer ember életminőségét javítja, közben szétszaggatja azt a finom hálót, amely a társadalom végtelenül bonyolult érdekviszonyait egyben tartja, és a millió irányba tartó egyéni törekvéseket közjóvá transzponálja.

A 18. század végén Angliában egy időre ]]>kipróbálták az alapjövedelem egy korabeli változatát]]>. Hogy ez mekkora károkat okozott Anglia gazdaságának, végső soron maguknak az érintetteknek is, azt mindenki elolvashatja Polányi Károlynak A nagy átalakulás című könyvéből – persze az sem volt csekély megrázkódtatás, amikor az állam kénytelen volt kihátrálni belőle.

A kommunista kísérletnek (mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint) az elviselhető, európai változatát sokan magunk is megtapasztalhattuk, de az ázsiairól csak halvány fogalmaink vannak – szerencsére.

Az eszme azonban él tovább. Minket, az egykori béketábor idősödő lakót talán megtévesztenek saját emlékeink, melyek szerint az eszme képviselői bumburnyák vidéki párttitkárok és tanácselnökök – márpedig az ő idejük tényleg lejárt. Nem ismertük a nyugat-európai kommunistákat, csupa magasan iskolázott, világlátott értelmiségit – nem a párttitkárok, hanem az „eurokommunisták” utódai bukkannak fel ismét közöttünk. Újra és újra támadnak „jó” emberek, akik erőnek erejével meg akarják változtatni a világot. És bár ezt soha nem fogják belátni, nem az önzés küldi majd őket a politikai süllyesztőbe, hanem a józan ész.

Nekünk, konzervatívoknak pedig marad a feladat: úgy szorítani vissza a szegénységet, úgy erősíteni a társadalmi szolidaritást, úgy küzdeni minden igazságtalanság ellen, úgy állítani meg százezrek leszakadását, hogy közben az egész társadalom működőképes maradjon. Ami azt illeti, elég nagy lemaradásban vagyunk ez ügyben.

Bencsik Gábor - ]]>www.mandiner.hu]]>