Ma 2024 december 13. Luca, Otília napja van. Holnap Szilárda napja lesz.
A horvátoknak sikerült

A horvátoknak sikerült

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Vajon Magyarország is képes lesz kiszabadulni a történelmi fogságból? -  Huth Gergyel  nagyszerű írása.

 

Miközben a Békés Márton-i értelemben vett nemzeti blokk egyik része (nevezzük „blokknak”) lassan bezárja magát a számunkra idegen, angolszász neokonzervativizmus ideológiai börtönébe (lásd L. Simon László okfejtését az MCC Feszten szerzett benyomásairól), végre a „nemzeti” rész is ébredezni kezdett. Ennek egyik jele, hogy újra értelmes és építő közbeszéd indult Trianon meghaladásáról, a rendszerváltoztatás utáni két zavaros évtized hibáiról és árulásairól, a revizionizmus útjáról.

Ennek elsőrangú példája a Gloria Victis Közhasznú Alapítvány elnökének, Mátyás Sándornak itt, a Magyar Nemzetben megjelent írása, melynek már címe is markáns: Dél-tiroli típusú önrendelkezést az elcsatolt területeken! Az „elcsatolt” kifejezés önmagában sokat sejtető, hiszen az elmúlt évtizedekben a puhább konzervatív véleményformálók a revizionista fogalomtárunkat teljes egészében átengedték a Magyar Gárdától Jakab Péter bohócpártjáig terjedő ideológiai szélhámosoknak. Ez hiba volt, hiszen szégyenkezés és PC-béklyó nélkül kell beszélnünk feldolgozhatatlan veszteségünkről, történelmi hazánk szétszabdalásáról és a helyreállítás lehetőségéről. Mátyás Sándor így fogalmaz:

„Kultúránk lemorzsolódása az elcsatolt területeken az elmúlt évtizedekben döbbenetes méreteket öltött. A globalista ködösítésnek kiszolgáltatott nagyvilágnak tudnia kell, hogy ami nekünk itt a Kárpát-medencében drámai fejlemény, az a nemzeti kultúrákból táplálkozó egyetemes civilizációnak szintén hatalmas veszteség. Hogyan lehetne ezen az enyészetnek kitett állapoton javítani? […] egyértelmű, hogy maximális jogokat biztosító autonómiá­val” – írja a szerző, aki első lépésként ­2024-re Hungária-nap kitűzését, az egész történelmi Magyarországot átfogó élőlánc megvalósítását javasolja. Ez csak egy jó példa a helyes, nyílt beszédre. A rossz példa pedig az utódállamok politikai elitjeihez való öncélú, önfeladó dörgölőzés – amit sajnos konzervatív körökben is megtapasztalhatunk.

 

Ugyanakkor Közép-Európa XX–XXI. századi történelme radikálisabb példákat is kínál számunkra. Előrebocsátom, hogy a most következő okfejtést, mint laikus újságíró, gondolatébresztőként írom, történészi igény és reális megoldások felkínálása nélkül, mégis tükröt állítva azon honfitársaink elé, akik a Szovjetunió bukása után meg sem kísérelték kihasználni a történelmi lehetőséget.

Horvátországban augusztus 5-én ünneplik a győzelem és a haza hálaadásának napját, mely egyben a horvát honvédők napja is. Van is mit ünnepelni, hiszen 28 évvel ezelőtt nyugati (és előzőleg némi magyar) segítséggel ezen a napon érte el diadalát a Vihar hadművelet, mellyel megalapozták a mai Nagy-Horvátország létezését, egységét.

Ami az ezen a napon piros kockákba öltözött horvátoknak diadal, a szerbeknek természetesen brutális veszteség, hiszen az Ante Gotovina vezérezredes által véghez vitt, valóban viharos gyorsaságú támadás során horvát források szerint 80-90 ezer, szerb források szerint 250 ezer krajnai szerbet üldöztek el a „jugoszláv” haderővel együtt abból a Boszniával határos ficakból, ahol ma is felrobbantott, romos házak sokasága emlékeztet a tragédiára.

 

A lényegében legyőzött szerb hadsereg ettől a naptól fogva folyamatos defenzívába szorult, így nemzetközi segítséggel végül felszabadult a brutálisan sokat szenvedett Szlavónia is, a jelentős részben magyarlakta Eszékkel és a horvát bánsághoz a történelem során soha nem tartozó, trianoni határkiegyenesítés gyanánt elvett Dél-Baranyával. Ez az ott élő magyaroknak is valódi felszabadulás volt, és az akkor még velünk szoros barátságot építő, újszülött Horvátország első helyen finanszírozta a szétlőtt, lerombolt magyar falvak újjáépítését. (Sajnos ez is kevés volt a háború elől elmenekült magyarság nagyobb részének visszatéréséhez.) Ne feledjük el, hogy a magyarok akkor éppúgy a szerb szabadcsapatok prédái, az etnikai tisztogatások áldozatai voltak, mint a horvát lakosság.

Meg lehet érteni a szerbeket is: ami a forró fejjel, meggondolatlanul kirobbantott jugoszláviai polgárháború következménye lett számukra, az felér Trianonnal. Jegyezzük fel, ilyen mértékű etnikai területvesztést az elmúlt évszázadban Európában a szerbeken kívül csak a magyarok és az osztrákok szenvedtek el, talán Lengyelország korábbi orosz annektálása sorolható még ide. 

Augusztus 5. Szerbiában egyfajta gyásznap. Érdemes felidézni Alekszandr Bocan-Harcsenko belgrádi orosz nagykövetnek a Magyar Nemzetben is kifejtett álláspontját, miszerint „ugyanaz a tragikus sors várta volna a Donbászban az oroszokat, mint a krajnai szerbeket, ha a Nyugat és a kijevi rezsim terveit nem hiúsította volna meg az orosz különleges katonai művelet”.

Az igazságtétel nem a mi dolgunk, s jelenkori, szorongatott helyzetünkben nagyon zseniálisan teszi a kormány, hogy Balkán-szerte erős szövetségeket épít, megakadályozva, hogy a rossz emlékű kisantant újra körbeszorítson bennünket. Témám szempontjából sokkal fontosabb tény, hogy Horvátország ezzel a húzásával képes volt felülírni a számára elrendelt történelmi sorsot és kiszabadulni a XX. század komor világrendjéből. A mai Horvátország ugyanis sosem volt a horvátoké. Szlavónia jelentős része Magyarországhoz tartozott, a Tengermellék, azaz a mai Szlovéniától Fiume határáig tartó terület többnyire Habsburg-, kis időkre olasz igazgatás alatt állt, maga Fiume Mária Terézia korától fogva 1920-ig vitathatatlanul nemcsak a Szent Korona, de Magyarország exklávéja volt, Dalmácia városai magyar, velencei és török kézen cseréltek gazdát, majd közvetlen Habsburg-uralom alá vették azokat. Most mégis az egészet úgy hívjuk: Horvátország. Pedig a horvátok a győztes nagyhatalmak kívánságára, szerb gyarmatként váltak a későbbi jugoszláv királyság részévé. A szerbek mindvégig csak formalitásként kezelték a belső határokat, miként a párizsi rendszer kiötlői is, amikor például Dalmáciát vagy Fiumét egyszerűen odacsapták.

 

Hetzmann Róbert kiváló könyve, az Elveszett bástya a ma Vajdaságnak csúfolt terület sorsát mutatja be. Azt, hogy a török lándzsák mögött furakodva hogyan nyomultak be a szerbek a középkori Magyarország legcsodásabb, leggazdagabb térségébe, a Szerémségbe, majd azt Habsburg-intrikák révén hogyan szedték el tőlük a horvátok, egymás mellett nagy egyetértésben gyilkolászva a megmaradt magyarságot. Ennek a szláv belvitának, egymásnak feszülésnek lett később végterméke a Jugoszlávián belül autonóm jogokkal bíró Vajdaság. Mindezt csak annak igazolására citálom ide, hogy valóban régi viták és sérelmek húzódtak a kilencvenes évek szerb–horvát háborúja mögött, melyben mindkét félnek megvoltak a maga igazságai. Mégis végül az első, majd a második világháborúban is az ún. rossz oldalon álló horvátok arattak totális győzelmet. A Bill Clinton amerikai elnöksége idején előtörő oroszellenesség (és vele együtt szerbgyűlölet) lázában még azt is elfelejtette a horvátoknak a haladó Nyugat, hogy usztasáik a nácik leghűbb szövetségesei voltak, akik példátlan kegyetlenséggel üldözték a zsidóságot is.

S miközben Horvátország hihetetlen bravúrt hajtott végre, mit tettünk mi? 

A mi internacionalista kommunistáink, Kádártól Gyurcsányig és Göncz Kingáig, tettlegesen és módszeresen elárulták a határon túlra szakadt magyarságot. De az is felért egy hazaárulással, amikor Antall József és Jeszenszky Géza – reméljük, csak szerintük – örökre lemondott a Kijevtől épp elszakadni próbáló Kárpátaljáról.

Releváns források, mint Bíró Zoltán, az MDF első elnöke, Csurka István, a Magyar Út körök alapítója és Raffay Ernő, az Antall-kormány honvédelmi államtitkára állítja: a Szovjetunió felbomlásakor valódi ajánlatot kapott Magyarország a csehszlovák bitorlóktól sztálini korridorként elszedett Kárpátalja visszaszolgáltatására. S Kertész Dávid, a PestiSrácokon idén megjelent, A kárpátaljai népszavazás legendája című alapos írásából az is kiderül, hogy Jeszenszkyék úgy írták alá 1991. december 5-én (beszédes a dátum is, ugye?) a teljesen felesleges és a kárpátaljai magyarságnak végül semmilyen előnyt vagy jogot nem biztosító ukrán– magyar alapszerződést, hogy négy nappal korábban (!) népszavazást tartottak Kárpátalja teljes területi és politikai auto­nómiájáról. 

A 92 százalékos részvétellel (!) lebonyolított népszavazáson a nagy többség az autonómiára voksolt, de Kijev lesöpörte az asztalról a végeredményt. Az Antall-kormány tehát elárulta Kárpátalját, pedig a borzalmas orosz–ukrán háború árnyékában mennyivel erősebb lenne most a nemzetközi pozíciónk, ha az eltartott kisujjú konzervatívjaink nem lettek volna ennyire vakok és gyávák! Mindeköz­ben Franjo Tudman horvát elnök és Ante Gotovina tábornok már alighanem a nagy revans tervét szövögette.

A történelmi lecke tehát adott, ugyanakkor vért józan ember nem kívánhat. A Szent Korona és Magyarország nagy ünnepe előtt mégis érdemes elgondolkodni rajta, hogy képesek vagyunk-e megfordítani a történelem kerekét, vagy Kovács László nyomdo­kain lépdelve megtanulunk kicsik lenni.

Borítókép: Horvát katonák harcolnak a szerbek elleni háborúban Krajinában 1995 májusában (Fotó: Europress/AFP/Joel Robine)

Huth Gergely - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Nézőpont (1) Emberi kapcsolatok (36) Autómánia (61) Mozi világ (440) Tereb (146) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Flag gondolja (38) Heti lámpás (340) Nagyvilág (1310) Történelem (18) Mozaik (83) Egészség (50) Politika (1582) Kultúra (9) Szépségápolás (15) Életmód (1) Jobbegyenes (2896) Sport (729) Mondom a magamét (8016) Vetítő (30) Titkok és talányok (12) Belföld (11) Gazdaság (722) Irodalmi kávéház (543) Gasztronómia (539) Rejtőzködő magyarország (168)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>