Számára nincs köztes tartomány, mert ahogyan évszakok váltják egymást, és mindennek rendelt ideje van, az ilyen ember a saját életében is rendet teremt.

A római történelem és ezzel együtt az emberi emlékezet egyik legmegkapóbb története Cincinnatus elhívása az eke szarva mellől. A jelenetet ma a legtöbben a Macskafogó című rajzfilmből ismerik, pedig ott pusztán megemlítik, nem mondja el senki magát a történetet. Száz évvel a Macskafogó előtt bármelyik magyar középiskolás fejből fújta volna a részleteket, de istenem, tempora mutantur et nos mutamur in illis, változnak az idők, és velük mi is változunk. Ma már a Macskafogó a mérce, nem az első declinatio.

Lucius Quinctius Cincinnatust, aki a római történelem egyik legválságosabb helyzetében hazája hívó szavára igent mondott, valóban az eke szarva mellől szólította el a szenátus. Titus Livius meséli el, hogy miután konzuli hivatalát letette, éppen kis földjét művelgette a Tiberisen túl, amikor váratlan látogatók érkeztek. Cincinnatus letörölte a verítéket magáról, sebesen felöltötte a tógáját, úgy hallgatta meg a rossz hírt, hogy Rómára törtek az aequusok, és mindenki őt kívánja diktátornak. A történet vége egyébként az, hogy Cincinnatus nem szendviccsel és üdítővel fogadta az ellenséget, mint néhány gyengeelméjű honfitársunk a mai aequusokat a Keletinél, hanem brutálisan leverte őket, lándzsanyelekből készült iga alatt elvonultatta a vesztes sereget, majd visszatért a földjére.

Minket ez utóbbi mozzanat érdekel. Hogy valaki paraszt, szánt és arat, az ég alatt él, de amikor szükséges, visszavedlik államférfivá, hadvezérré, ki mihez ért, kire mit mért rá a sors. Ennél nagyobbat, ennél eredetibbet egyetlen férfi sem kívánhat magának. Egyszerre a közösségért és a családért tenni, élni, magától értetődő szerénységgel – csak a legkiválóbbak képesek magamutogatás nélkül az effélére.

Mindannyian társadalmi és természeti lények vagyunk egyidejűleg, és akkor élünk harmonikusan, ha ezek arányban állnak bennünk. A régi ember a természetben élt, és abból kerített maga köré társadalmat. Szociális, politikai, közösségi életét a természeti törvények igazgatták, ezekből épített tabukat, totemeket, ezekkel élte át újra és újra a teremtés csodáját, amelyet metaforákkal, szimbólumokkal magyarázott. Szimbólumteremtő képessége szükségszerűen a természeti jelenségekből indult ki, és oda is tért vissza, hiszen ő, a régi ember ugyanúgy a világ köldökén élt, ahogyan egy fűzfa vagy egy farkas.

Mi, XXI. századiak – legalábbis itt, a nyugati kultúrkörben – végérvényesen elveszítettünk valamit, amit az antik és a középkori ember hordozott. Sőt: amit még a nagyszüleink is. A szabadságra gondolok. A föld szeretete és birtoklása ugyanis szükségszerűen szabaddá tesz, és ennek a ténynek következményei vannak a társadalomra is. Ha ugyanis a társadalmat magabíró, tevékeny, egészséges emberek alkotják, maga a társadalom is egészséges. Amikor viszont eltaszítjuk magunktól a teremtett világot, kivonulunk a természetből, és már nincsenek ismereteink a földről, az állatokról, a növényekről, akkor magunkat is elveszítjük. A harmónia megtörik, az egyensúly felborul.

Figyeljük csak, hogyan vélekedik a római Varro a vidéki és a városlakó emberről: „Nagy embereink, ezek a mi őseink, nem ok nélkül tartották többre a római parasztokat a városlakóknál. Ugyanis, amint a falun azok, akik benn a gazdaságban tartózkodnak, lustábbak azoknál, akik kinn a földön foglalkoznak valamilyen munka végzésével, ugyanúgy azokat, akik a városban csücsülnek, tunyábbnak tartották, mint azokat, akik falun laknak. Ezért úgy osztották be az évet, hogy csak minden kilencedik napon intézzék városi dolgaikat, a többi hét napon falun tartózkodjanak. Amíg betartották ezt a rendet, két dolgot is elértek vele, azt is, hogy a megművelés következtében igen termékeny földekkel rendelkeztek, s azt is, hogy ők maguk tartósabb egészségnek örvendtek s nem kívánták a görögök városi testgyakorló iskoláit.”

Igen: test és lélek egyensúlya – vagy talán ennél is több, amit Varro mond nekünk. Hiszen ami ezután következik, minden birodalom elgyengülésének, a belső mérték elvesztésének és lassú felbomlásának pontos dokumentálása:

„Tehát most, hogy a városfal mögé húzódtak szinte mind a családfők, otthagyva a kaszát és az ekét, s kezüket inkább a színházban és cirkuszban akarták mozgatni, mintsem a gabonaföldeken és szőlőültetvényeken, megfogadunk valakit, aki ideszállítja nekünk a gabonát, hogy Afrikából és Szardíniából lakjunk jól, s hajóra rakjuk a szőlőtermést Kos és Chios szigetéről. És így azon a földön, ahol a földművelésre tanították utódaikat a pásztorok, akik a várost alapították, ugyanott az ő utódaik viszont kapzsiságukban a törvények ellenére a gabonaföldekből legelőt csináltak, nem tudván, hogy nem ugyanaz a földművelés meg a pásztorkodás.”

Varro tudta, mit beszél. A föld nem pusztán arra való, hogy növényeket nevelgessünk benne, állatokat legeltessünk rajta. A föld ismerete: az életben maradás joga. Aki ezt elveszíti, elpuhul, másokkal dolgoztat, így lassan kitelik az ideje. Az egyénnek is, a társadalomnak is.

A föld ereje, kisugárzása egy csapásra megváltoztatja annak az életét, aki – mint a szép, tiszta forráshoz – visszatér hozzá. Igazából minden napunkat erdőben, földközelben, kertben, víz mellett kellene töltenünk. Nem egyszerűen feltöltekezünk, hanem megtanulunk újra élni, ha így teszünk.

Aki a földből, a földön él, megismeri Istent. És mindig hajszálpontosan megkülönbözteti a jót és rosszat. Számára nincs köztes tartomány, mert ahogyan évszakok váltják egymást, és mindennek rendelt ideje van, az ilyen ember a saját életében is rendet teremt. És ha rendet teremtett, családot alapít, utódokat nevel. Hogy legyen, aki majd ezután is óhajtja, kívánja a földet. Nem hobbiteleknek, nem gazdasági befektetésnek, hanem annak a szakrális térnek, amelynek az Isten adta nekünk bérbe, hogy használjuk, műveljük, amíg élünk.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>