Ma 2020 október 21. Orsolya napja van. Holnap Előd napja lesz.
A bűnbak és az átvedlők

A bűnbak és az átvedlők

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Orbán Viktor a Hősök terén történelmet írt.

Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.” Amikor az olvasó az Ítélet Nagy Imre és társai bűnperében című, úgynevezett igazságügy-minisztériumi közlemény zárómondatain túljut, mintha a gyűlölet végtelen szakadékának partjára érkezett volna. Kádárék a kígyóbőrét váltott pártállami napilap egy teljes oldalán át magyarázták, miért kellett megsemmisíteni az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnökét és annak három politikustársát. És csak a legvégén szerepel a hír, amelyből kiderül: a káini galádság megtörtént, a hősök már nincsenek az élők sorában.

Bámulom a megsárgult hátterű, hatvan éve nyomtatott újságlapot. Pontosabban digitális fényképét, mert nem kezemben tartom a Népszabadság 1958. június 17-i számát, hanem a laptopom képernyőjén nézem – pénzért. Milyen jellemző, hogy digitálisan csak egy magáncég fizetős archívumából hozzáférhető az a sajtódokumentum, amely elnémítana minden az ellen ágálót, miért nem lehetett helye az ég alatt a kommunista diktatúra szócsövének számító Népszabadságnak még huszonhat évvel a rendszerváltozás után is. De kit érdekel már a szocialisták által sorsára hagyott és kimúlt napilap, amely hajdani forradalmunk alatt félelemből és farizeusságból vedlett át Szabad Népből Népszabadsággá?

A hóhérolást indokolni próbáló fogalmazvány már csak azért is eredendően hazug, mert hallgat Rákosi Mátyásról. Ezt az egész társadalmi osztályokat és közeli vezetőtársait egyként megsemmisítő terrortörpét, aki persze a megszálló csapatok árnyékában tört be egy keresztény országot a bolsevik orosz birodalom jármába, a bértollnokok jótékonyan elrejtették egyetlen idevágó utalás mögött. Eszerint, az „ellenforradalmat” megelőzően, a „Nagy-féle összeesküvő csoport” által mozgatott, Petőfi-körös írók „uszító” írásaikban „a szocializmus építése során előfordult egyes hibákat mértéktelenül felnagyították”.

De elhallgatja az anyag Kádár János forradalomban betöltött szerepét is. Pedig a többször átalakított Nagy Imre-kormányban mindig ott volt államminiszterként, és november 1-i rádióbeszé­dében „népünk dicsőséges felkeléséről” szónokol, és bár bejelenti a kommunista párt újjászervezését, evidenciaként említi a többpártrendszert. Igaz, mialatt az előre fölvett beszéd adásba kerül, ő már Münnich Ferenccel Moszkva felé vette az irányt, hogy aztán a szabadságharcot eltipró szovjet tankok egyikébe dugva térjen vissza, megtorló helytartóként.

Kádár ráadásul Nagy Imre ’55 második felében, ’56 elején írt visszaemlékezéseit a rákosizmusról, a szocializmus kisiklatásáról úgy adta vissza a szerzőnek még jóval a forradalom előtt, hogy teljesen egyetért vele. Márpedig ezek a szabadságharc bukása után Nyugatra juttatott dokumentumok részei voltak a halálos ítélet indoklásának, még ha a Népszabadságban csak annyit mertek is belőlük idézni, hogy Nagy „elfajult bonapartista hatalomnak” titulálta a Rákosi-klikket.

Persze nincs a Kádárról való hallgatásban semmi rejtély. Merthogy pont ő volt a halálos ítéletek megparancsolója ebben az utolsó nagy koncepciós perben. Annak ellenére különben, hogy Nyikita Hruscsovék – bár szabad kezet adtak Kádárnak – a kutatások szerint előzőleg azt sugallták neki: egyszerre tanúsítson „keménységet” és „nagylelkűséget” Nagy Imréékkel szemben. A keménység a halálos ítélet szinonimája volt, a nagylelkűségé az utolsó pillanatban megadandó kegyelem, ami ugye végül nem történt meg.

A június 16-i kivégzések másnapján megjelent, kolumnás Népszabadság-cikk aljas kitalációkon túl, például hogy megjelent a „fehérterror” vagy hogy az angol katonai attasé „közvetlenül is részt vett a felkelés katonai irányításában”, hamisan állítja be a tényeket is. Az „összeesküvők” a kiszabadított Mindszenty József bíboros-prímást mint „a legszélsőségesebb reakció” képviselőjét „léptették fel a népköztársaság ellen”.

A névtelenség mögül vagdalkozó szerzők a „burzsoá restauráció elszánt, szélsőséges képviselőjének” nevezik az utolsó Nagy Imre-kormányba bevett, korábban a fondorlatos kommunista–szocdem egyesülés után bebörtönzött egykori MSZDP-vezetőt, Kéthly Annát. De ugyanannak titulálják az egykori parasztpárti Bibó István jogtudóst, a tündökletes politikai gondolkodót is, aki szintén a szabadságharc végjátékakor, november 3-án került be a kormányba.

Az iromány Nagyék nyakába varrja a szabadságharc leverése után a forradalmat tovább vivő, az ő olvasatukban „az életet bénító” munkástanácsokat is. Az önigazolás kommunista tébolya azonban ezzel a mondattal hág tetőpontjára: „A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népi demokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához.”

Utána sorolja fel a Népszabadság az eljárások során megbánást mutatókat, végül azokat, akik „bűnösségüket tagadták”: Nagy Imre, Szilágyi József és Maléter Pál… Végül szárazon ismerteti az az ítéleteket, köztük Nagy, Gimes, Maléter és Szilágyi bitó alá küldését. Kádár tehát képes volt véghez vinni Nagy Imre likvidálását, annak ellenére, hogy ő szabadította ki első kormányzása idején, 1954-ben Rákosi börtönéből.

De miért tette? Ebbe nyilván belejátszhatott, hogy Kádár 1958-ban még csak a vérbosszúért fújtató szélsőséges sztálinistákra támaszkodhatott. Ráadásul Nagy Imrében, ha életben hagyja, okkal lelhetett volna népszerű vetélytársat.

De azt a körülményt se feledjük, hogy ’56-ban főleg az egyedül épen hagyott, de maga is kifosztott és éhező társadalmi osztály, a proletariátus szállt szembe fegyveresen a proletárdiktatúrával.

E genetikusan hamis és kegyetlen művi rendszernek az elmebeteg vezetői gyűlölték a szabadságszerető, öntudatát visszanyerő nemzetet. Márpedig annak személyében, aki somogyi tájszólással mondta, „kegyelmet nem kérek”, azt a számukra mindig elutasítandó magyarságot látták, amelyet vissza kell taszítani az agonizálásba, hogy élősködni lehessen fölötte.

Hogy ezt mivel lehet rájuk bizonyítani? Egész addigi viselkedésük, szereplésük éppúgy igazolja az állítást, mint amit a történelem során műveltek, művelnek a sztálinista fogantatású magyar baloldaliak, balliberálisok. Azok szellemi örökösei, akik hazaárulással az ártatlan kivégzetteket vádolták, szóval a késő kádári korszak élcsapatának dörzsöltebbjei az ország eladósításával odázták el a csődöt, hogy egy kis előkészítés után ők lehessenek az „eszme” könnyed elhajításával a rendszerváltozás nyertesei. Rablóprivatizátorok.

A rendszerváltozás utáni időkből minek fölemlíteni a pufajkás meg a D–209-es, no meg az Apró–Dobrev klánba beépült posztkommunista miniszterelnök tevékenységét? Elég csak Gyurcsány Ferenc kapcsán rámutatni, hogy végig mert veretni a forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulóját ünneplő tömegen. Világos: az 1958-as és a 2006-os gyűlöletkiáradás azonos helyről jött.

A tanulság olyan fájdalommal vésődött be 2010-ig, hogy amaz évtől kezdve immár egymás után a harmadik kétharmados nemzeti kormányzás folyhat Magyarországon. Annak a fideszes politikusnak a nevével fémjelzetten, aki már egész fiatalon államférfiúi erényeket csillogtatott az éppen ezen a júniusi napon elmondott beszédével, harmincegy évvel a megtorló kivégzések után.

Orbán Viktor Nagy Imréék újratemetésén nem csak a kommunizmus és a demokrácia összeegyeztethetetlenségét állapította meg. Nem csak a szovjet csapatok haladéktalan kivonásáról tárgyalást kezdő, szabadon választott kormány létrejöttét sürgette. Látnoki érvénnyel mutatott rá a pártállami nómenklatúra örök átvedlési kísérleteire is.

Hol tart ma ez az átvedlési mutatvány, immár nyolc éve ellenzékben? Amellett, hogy továbbra is Nagy Imre örököseinek hazudják magukat, a Nyugat ideküldött misszionáriusainak szerepében is tetszelegnek. Így készek kiszolgálni a hozzánk elérő mindenkori birodalmi törekvéseket az ezzel járó újabb keletű, de makacsul marxista gyökerű társadalommérnöki elképzelések sulykolásával. Beleértve a nemzetek, kultúrák, vallások, nemek egyenlősítő keverését egy új világproletariátus művi előállítása érdekében.

Köszönjük, de ebből se kérünk!

Joó István

A szerző újságíró

]]>www.magyaridok.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Sport (729) Kultúra (6) Vetítő (37) Történelem (14) Egészség (50) Emberi kapcsolatok (36) Flag gondolja (33) Tereb (140) Szépségápolás (15) Gazdaság (652) Politika (1571) Tv fotel (65) Gasztronómia (539) Mozaik (83) Mondom a magamét (4866) Autómánia (61) Alámerült atlantiszom (142) Titkok és talányok (12) Életmód (1) Jobbegyenes (1871) Rejtőzködő magyarország (171) Mozi világ (440) Irodalmi kávéház (491) Belföld (5) Heti lámpás (244) Nagyvilág (1452)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>