70 évvel ezelőtt Magyarországon már nagyjából elhallgattak a fegyverek. A nyugati határszegélyen a makacsul ellenálló németek még védekeztek. A szovjetek lényegében befejezték az ország meghódítását, és megkezdték a berendezkedést 46 évnyi, végül mégiscsak ideiglenesnek bizonyuló itt-tartózkodásukra. Visszatekintve, látható hogy már a szimbolikát tekintve is hazugságban fogant a magyarországi szovjet rezsim: nem április 4-én értek véget a harcok, hanem április 12-én, továbbá a hadműveletek nem „Battonyától Nemesmedvesig” folytatódtak, hanem a Kárpátok székelyföldi hágóitól Pinkamindszentig.

(Fotó: MTI/Kovács Tamás)

A felszabadítás vagy megszállás kérdése nagyjából már akkor is világos volt – a diktatúra bukását követően pedig – ugyan a történészvita keretei között – de végre világosan és egyértelműen lehetett erről beszélni. A korabeli keserű iróniával megfogalmazott anekdota szerint Záhonynál a magyar vámtiszt 1945-ben számlálja: ennyi és ennyi vonat ment ki, ennyi és ennyi foglyot, gyárat, berendezést, vagyont, élőállatot vittek ki, behozatal: semmi. Másnap számolja: befelé érkezett ennyi és ennyi vörös drapéria, ennyi és ennyi Sztálin életmű, Lenin összes, stb…

De mi történt a hadműveletek lezárultát követően Magyarországon?

Április 4-e a kommunista mitológiában nemcsak a „felszabadítás” ünnepe volt. A marxista ideológusok és történetíróik értékelése szerint ekkortól kezdve „népi demokratikus forradalom” bontakozott ki, amely „szocialista forradalommá” változott. Hogy is mondta Rákosi? „Mi az akkori osztályerőviszonyok, és a nemzetközi helyzet alapján nem beszéltünk – mert nem beszélhettünk – nyíltan sem a forradalomról, sem a proletárdiktatúráról.” Ez csak részben volt igaz, mert elszórtan és főleg egymás között, de mégiscsak beszéltek erről néha. Tenni viszont annál többet tettek a proletárdiktatúráért. A „népi demokratikus forradalom” éveiben kidolgozták a „magyar reakció a legnagyobb reakció” tételét – és ezzel sikerült a teljes nemzeti múltat megbélyegezni. Ez adta az ideológiai hátteret. Másfelől a politikai intézményrendszer meghódításával, amelyet a szovjetek felügyelete alatt hajtottak végre, az egész magyar politikumot leszalámizták, és felszámolták a civil társadalmat is. 1979-ben egy párttörténeti kiadványban így írták le a folyamatot: „A Szovjetunió, mindenekelőtt az általa felszabadított országokban, útját állta a külső imperialista beavatkozásnak, védelmet és segítséget nyújtott a demokratikus forradalmi mozgalmaknak. 1948 közepére újabb kilenc európai és ázsiai országban győzött a munkáshatalom.”

Ahogyan azonban a kommunista valóságértelmezés szerint lenni szokott, a „népi demokratikus forradalom” szóösszetételből annak egyik tagja sem volt igaz. A magyar választók, amennyire az 1945-ös és az 1947-es választások engedték, látható többségben a diktatúra ellenfeleire szavaztak. A „demokratikus forradalom” nem volt egyéb egy véres és erőszakos küzdelemnél, amellyel a kommunisták rákényszerítették hatalmukat az országra. Ezt ők így írták le 1948-as pártkongresszusukon: „viszonylag békés átmenet”.

Magyarországon a háború vége nem hozott igazi békét. Az osztályharc teljes erővel indult meg.

Máthé Áron - történész,  a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja.

]]>www.hirado.hu]]> - Mozgástér-Blog

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>]]>
]]>