S ami nekem különlegesen megrázó: nagyjából 1985 óta ismerem Pált. Több ponton kapcsolódik az életünk. És valaha nagyon felnéztem rá. Sajnálom. Kár volt...

"Kedves Mácsai Pál!

Olvasom Indexnek adott terjedelmes interjúját, amelyben kerülgeti a 
forró kását, sugalmaz és sejtet, némiképp gyáván és férfiatlanul. 
Célozgat rá, hogy itt diktatúra tombol, de nem mondja ki, mindössze úgy 
kerekíti a szavakat, hogy a „független Index” (Istenem, ezt is maga 
mondja tettetett véletlenségből….) elvakultabb olvasói biztosan 
érezhessék: de jó, „a Mácsai” is velünk is van. És ebben a kettős 
beszédben az a nagyszerű, hogy miközben színházigazgatói állása is 
megmarad, véletlenül sem feltételezik magáról, hogy ne gyűlölné a 
kétharmados magyar kormányt és a nemzeti-keresztény Magyarországot.

Ezzel a kétfelé beszéléssel nincs igazán baj. Semmi az egész, csak 
szimpla gyávaság.

De arra kérem, kedves Mácsai Pál, hogy ne hazudjon.

Mert maga hazudik ebben az interjúban, még pedig nagyon. Lássuk csak, 
mit is:

„Kérdés: És – kilépve a színházból – elmenne egy olyan tüntetésre 
fellépőnek, amelynek egyetért a mondanivalójával?
Mácsai Pál: Nincs olyan, hogy kilépve a színházból. Én vagyok az 
igazgató. Amíg igazgató vagyok, nem mennék el. Csak a teljesség kedvéért 
mondom, mert nem tartozik a kérdéshez, hogy akkor sem mennék el 
fellépőnek, ha nem lennék igazgató. Azt, hogy egy színész politikai 
eseményen szaval, egyetlen egyszer láttam makulátlanul hitelesnek. 
Filmen, fekete-fehérben. Sinkovits Imrét a Petőfi szobornál, ötvenhat 
október huszonharmadikán.”

Azért hazudik, kedves Pál, mert nem említi aprócska szerepét 1994-ből. 
Amikor néhány nappal a választások előtt, amelyről már akkor is mindenki 
pontosan tudta, hogy a baloldali erők elsöprő győzelmét hozza, Ön elment 
szépen a Hiszünk a dalban című rendezvényre, a Budapest Sportcsarnokba.
Demonstráció volt ez a javából, a baloldali művészek zajos 
demonstrációja a kiéhezett sakálként ugrásra készülő MSZP-SZDSZ mellett.

És akkor Ön, Mácsai Pál, előjött a függöny mögül, és elmondta Petőfi 
Sándor: Dicsőséges nagyurak című versét, amelyet általában Akasszátok 
fel a királyokatként emlegetünk (csatoltam, megtekinthető). Amelyet ott 
és akkor, de ma sem lehet másképp értelmezni, mint hogy a nemzeti 
gondolattal gennyes sebként kell bánni, és hogy a legjobb volna 
fizikailag likvidálni, vagy ha nem megy, végleg eltüntetni a másképp 
gondolkodókat.

Szeretném megnyugtatni, kedves Pál, hogy azóta nagyot fordult a világ. 
Ma már mi vagyunk többen. És tetszik tudni, olykor nagyon nehéz 
megállni, hogy az ember lefogja az ütő kezet. De azért – nagy-nagy 
önfegyelemmel – ez mindig sikerül, mert mi nem vagyunk a Bosszú Népe. 
Nekünk az Ön 1994-es ábrázatára kiülő elemi gyűlölet soha nem állt jól. 
Vannak más hibáink, fogyatékosságaink, de gyilkos indulat nem fűti a 
magyart. Viszont rettenetesen jó a memóriánk, és ma is emlékszünk, ha 
valaki halálos fenyegetésként aktualizálta Petőfi Sándor eredetileg is 
rettenetesen buta és ártalmas versét.

Ennyit tehát a kollektív memóriáról, kedves Pál.

Szíveskedjen lefejteni orcájáról a kenetteljes, szelíd vonású maszkot, 
és mondjon nekünk pár szót arról, hogy 1994, vagy persze, még régebb 
óta, miért gyűlöli ennyire a másik, a valódi Magyarországot? És majd 
arról is vessen nekünk valamit, hogy milyen érzés honfitársai, más 
emberek ellen hangolni az eszetlen, ostoba tömeget?

Milyen érzés szellemi lincselőnek lenni, Pál?

Azt a nevet pedig, hogy Sinkovits Imre, nagyon kérem, lehetőleg soha 
többé ne ejtse ki a száján. Vagy csak nagyon óvatosan. Mert tudja, olyan 
volt az a név az Önnel készült interjúban, mint búzaszem egy nagy vödör 
fekáliában.

Üdvözlettel: Szentesi Zöldi László, felakasztandó magyar ember"

Forrás: ]]>Bádog - Bayer Zsolt blogja]]>