De a szándék egyértelmű és tagadhatatlan. Aki háborús vagy emberiségellenes bűnnel vádolható, annak bíróság előtt a helye. Ezért a hajtóvadászat az ausztráliai és egyesült államokbeli gyanúsítottak után.

Az Ausztráliában élő Zentai Károly ellen az a vád, hogy állítólag agyonvert egy zsidót.

Szögezzük le: nem verünk agyon se zsidót, se nem zsidót, se senkit. S aki mégis, az bűnhődjék. Ebben talán megállapodhatunk. Zentait fel is kutatták a zsidók, mert hát szorgosak és fáradhatatlanok ők, ha üldözni kell az ellenük elkövetett bűnöket. A Simon Wiesenthal Központban a mai napig számon tartják a bűnösöket, illetve mindazokat, akiket ők annak gondolnak.

Zentaira is ráleltek. Demjanjukra is ráleltek. Képíróra is ráleltek. És látjuk a képeken a kiadatási őrizetbe került vagy éppen bíróság elé állított aggastyánokat. Ülnek a tolókocsikban, folyik a nyáluk, néha elveszítik az eszméletüket, oxigénmaszk van az arcuk előtt, és szemmel láthatóan nagyjából fogalmuk sincs arról, mi történik velük. Ezek a képsorok pedig leginkább szánalmat és együttérzést keltenek az aggastyánok iránt a nem érintett emberekben, s bár nyilván nem ez a szándék, de ellenszenvet ébresztenek a zsidókkal szemben. Tetszik, nem tetszik – ez van. De gondolom, ez mindegy, a lényeg, hogy hetediziglen megtorlom az atyák vétkét a fiúkban.

Nem akarok, és nem is fogok állást foglalni ebben a dologban. Legyen ez a zsidók ügye. Ellenben olvasom, hogy egy Mátyás Miklós nevű embert nemrég kitüntettek idehaza. Tömböl László, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke nyújtotta át a kitüntetést Mátyásnak mint nyugállományú tábornoknak. Ezt ugyan erőtlenül cáfolni próbálja a Honvédelmi Minisztérium.

Mátyás Miklós pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlások és leszámolások egyik vérbírája volt.

Tizenöt halálos ítélet kiszabása fűződik a nevéhez.

Tizenöt ártatlan ember életét oltotta ki Mátyás Miklós vérbíró. Nem egyet vert agyon, azért, mert zsidó. Nem. Mátyás Miklós tizenötöt ölt meg, a lehető leggyávábban, talárba bújva, pulpitusról. Tizenötöt azért, mert forradalmárok voltak. Vagy csak egyszerűen nem voltak kommunisták. Vagy csak lelkesedni voltak restek. Vagy csak azért, mert valami rohadt ávós szemet vetett a lakásukra, javaikra. Mindegy az.

Mátyás Miklós egy rohadt gyilkos. Egy mocskos, szemét gazember.

És Mátyás Miklós után nincsen hajsza. Nem hurcolják meg, nem állítják elő, nem citálják bíróság elé, nem tologatják kamerák kereszttüzében egykedvűen folydogáló nyállal az arcán.

Nem… Mátyás Miklós kiemelt nyugdíjat élvez a szemét, undorító életéért, és még ki is tüntetik, vagy legalábbis felterjesztették rá. Plecsnit tűz a mellére a Magyar Honvédség vezérkari főnöke, aki, mint ilyen, egyben a NATO egyik tisztje is.

Ez így együtt nem lehetséges.

Ez így együtt elviselhetetlen.

Elviselhetetlen, tolerálhatatlan. Ezt nem lehet, és nem is szabad szó nélkül hagyni.

És nyugodtan mondjuk ki, írjuk le ezredszer is: ha a náci bűnökre nincsen bocsánat, akkor a kommunista bűnökre sincs. Az nem lehetséges, hogy egyrészt mindig elmondják minekünk, hogy felejtsük már el végre a múltat, és ne hánytorgassuk, mi történt, majd ugyanazok elmondják azt is, hogy van a múltnak egy, egyetlenegy olyan része, amely nem felejthető, s amelyre folyton emlékezni kell. S akik ezt teszik, ezt mondják, azok egyben azt is mondják, azt sugallják, hogy emberiség elleni bűnt csak a zsidók ellen lehetséges elkövetni.

Hát, hogy egy klasszikust idézzek: Egy lószart, mama!

S még egy apróság: így soha nem lesz kiegyezés. Így csak a szégyen, a gyalázat és a düh fog növekedni megint. Tépjétek le Mátyás Miklós melléről a plecsnit, ha az ott fityeg! És takarodjatok!