Mert ez a mi legnagyobb találmányunk. Hogy el tudjuk hessegetni.

Az ősember tízezer évekig bámult az égre, és ismerte az időt, de nem azt, amit mi ismerünk. Az ő ideje igazi örökkévalóság volt. Ugyanis el tudta helyezni önmagát a mindenségben. Mi azt mondjuk, nem ismerte a világot, a világegyetemet, annak működését, és tudatlanságában hiedelmekbe menekült. Igen. Ezt is lehet gondolni. De úgy is fordíthatjuk a dolgot, hogy a transzcendens a legmagasabb rendű tudás. Mert elrendezi a létezéseket és történéseket a maguk természetessége, fontossága, ereje és helye szerint. Az ősember egy sor dologban többet tudott minálunk, és már csak az a kérdés, hogy az a „sor dolog” fontosságában megelőzte-e mindazt, amit azóta tudunk.

Megelőzi.

Szerb Antal írja valahol: „Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese. A sárkányok és a tündérek mindnyájunkban egyformán bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindig lesznek, amíg emberek élnek a földön…”

Így van ez valahogy. Mert a mi mindent tudásunk egyre kétségbeesettebb, egyre szánalmasabb kísérlete a túlélésnek, egyre silányabb és vacakabb és elrettentőbb pótszere az örökkévalóságnak. Mert hát lássuk be: a transzcendens nem menekülés, hanem bizakodás és igazi hit. A „mindent tudás” pedig pótcselekvés.

Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell nézni a tudományt. Csak annyit jelent, amennyit talán Newton hagyott ránk:

„Aki belekóstol a tudományba, ateista lesz. Aki fenékig üríti a tudomány kelyhét, a kehely alján meglelé Istent.”

Ezt kellene visszaidéznünk. Vagy ahogy kedves barátom szokta volt mondogatni, nem megújulnunk kellene, hanem visszarégiesülnünk. Így lenne jó nekivágnunk ennek az új évnek. A visszarégiesülés szándékával. Mert megfojt bennünket a sok újdonság, a sok tudás, és leginkább a megszámlálhatatlan szándék a kielégülésre és örömre.

Amikor elhangzott az a sor, hogy „I can’t get no, satisfaction”, akkor született meg igazából a legújabb kor embere, és akkor már tényleg csak perceket kellett várni az ördögre. S a véle való szimpátiára…

Fontos tudni: nincsen ebben semmi keserűség, semmi bosszúvágy, csak felismerés és kiábrándulás. S leginkább a kiábrándulás szülheti az újat, de az új ma már nem lehet más, csak a régi. Mert csak a réginek van igazán értéke és becsülete. Ma már minden régi, ami fontos. Fontos igazán. Régi a nemzet, régi a hit. Régi az Isten, és öreg.

„Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.”

Ez a megőszült Isten maradt a mi reménységünk, még úgy is, hogy elhagytuk, kiröhögtük, meggyaláztuk és megaláztuk Őt.

De Vörösmarty minden éjjel feltámad, és húzatja a Vén cigánnyal a nótát, ami a miénk. Miénk minden régi nóta, csak nem halljuk még. De muszáj hinnünk benne, hogy meghalljuk előbb-utóbb.

Talán majd az idén. 2016-ban. Amikor egészen közel kerülünk régi világunk végső pusztulásához, és a hiénák csahos vihogása kíséri a végromlás némaságát. Igen. Eddig mindig végső pusztulásokhoz kellett közel kerülnünk, hogy ráébredjünk a lényegre. Jó lenne, ha megúszhatnánk, de úgy tűnik, nem fogjuk megúszni most sem. Mert József Attila is csak egyszer tévedett. Akkor, amikor leírta ezt:

„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!”

Ez a legnagyobb, legvégzetesebb tévedés. Mert nem „még”, hanem MÁR nem nagy az ember.

Ebből a tévedésünkből hozzon vissza bennünket az új esztendő. És a nagy, szent kijózanodás.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>