A gyanúsított karján hatalmas sátánfej vigyorog.

A kommandós csuklóján pedig a székely rovásírásos felirat: Turul népe. A Turul népe legyőzi a sátánt. Igen. Ettől tökéletes az egész. A pillanat, amely örökkévalóság lesz egykoron.

 

S a sátán most retteg. És sokféle a sátán.

Mennyi és mennyi alakban kísért, rombol, szít viszályt, ármánykodik, fertőz, gyilkol és pusztít. Sokféle a sátán, és akkor a legveszedelmesebb, legundorítóbb, amikor jónak, becsületesnek, tisztának maszkírozza magát.

Mi ezt a sátánt ismerjük a legjobban. Mi ezt a sátánt nem ismerjük fel leggyakrabban. Pedig itt van, itt jár közöttünk nap mint nap. S mert látta ő is a képet, melyen a Turul népe legyőzi őt – hát azonnal rávetette magát.

Beült a sátán az egyik őneki szentelt rádióstúdiójába, és jónak, becsületesnek, tisztának álcázva magát, haladéktalanul nekilátott rombolni, szítani, ármánykodni, fertőzni és pusztítani. Beült a sátán a rádióstú­dióba, és arról kezdett beszélni, hogy a kép, a pillanat, amelyből örökkévalóság lesz egykoron, mennyire rémisztő és veszélyes és árulkodó.

A székely rovásírás szúrt szemet a sátánnak, és persze még inkább a felirat: Turul népe.

Beült a sátán a stúdióba, és világgá ordította hazug és álságos és farizeus rettegését. És azt mondta, hogy a képen látszik, a képről ordít a veszedelem: a nácik már ott vannak a kommandósok között.

Ez a sátán főműve. Persze a sátán főműve és minden törekvése is sokféle, de mifelénk csak ez. Hogy a Turul népe legyen a nácik népe. Minden követ megmozgat ezért a sátán. Már vagy nyolcvan esztendeje. S most, hogy meglátta a képet, amelyen Turul népe elvezeti, legyőzi őt, hát felhördült.

S mert ő a sátán, hát kifordított mindent – megint.

Persze hogy megérezte, megértette ő is a pillanatot, s a pillanatban a szimbólumot – miképpen azt is felfogta nyomban, hogy ebből a pillanatból lesz örökkévalóság egykoron. Megértette, felfogta ő, hogy Turul népe győzni fog. Mert ezeregyszáz esztendeje küzd ellene mindenki, de hiá­ba. Megőrül a sátán attól, hogy a magyar szenvedéstörténet végül is az örökkévalóságban mégiscsak sikertörténet. Ezért nézi a sátán habzó szájjal a képet, s a kommandós karján a székely rovásírást: Turul népe.

S felvonyít kínjában: Nácik!

S a vonyítástól, a sátán farizeus panaszától megébrednek sok-sok évszázados álmaikból a fontos dolgok. Fontos dolgaink…

Megébred Énlaka öreg temploma, s benne a székely rovásírásos felirat: Egy az Isten.

Megébrednek a székely hősök, s mert látják, hogy van utód, s hogy mindennek ellenére van folytatás, hát dörmögnek kicsit, aztán csak elmosolyodnak, s álmodnak tovább.

A sátán meg nyafog, panaszkodik, kínlódik tovább. Hogy mi lesz itt, ha már a kommandós is Turul népe, ráadásul székely rovásírással az.

Az.

Hála a Jóistennek.

Hála a Jóistennek, hogy nem sátánfej vihog a kommandós fiú csuklóján. Vagy valami egyéb, kozmopolita, idegen, ócska, hazug, embertelen, ostoba jel.

Hála a Jóistennek, hogy ez a magyar fiú rájött: akinek nincsen múltja, annak nincsen semmije sem.

Ugyanis éppen ez a sátán legnagyobb találmánya. Hogy a múltat majd végképp eltöröljük.

A sátán legnagyobb találmánya, hogy nincsen semmi, csak a pillanat.

S hogy carpe diem…

S mindig azt hiszi a sátán, járván-kelvén e mai kocsmán, amelyen nem léphet túl soha, hogy nyerésre áll az ügye. Mert hát ez a mai kocsma egy halódó civilizáció pokla. A sátán kedvenc helye.

De Turul népe még a helyén van.

S ameddig van eredetmonda, ameddig van múlt, ameddig van emlékezet és hagyomány, addig a sátán nem győzhet soha – bármennyi rádióstúdió, lap, tévé is áll rendelkezésére.

És most nyüszít. Nyálzik. Kapálódzik és retteg a sátán. S legeslegjobb fegyverével, leghűségesebb csatlósával, a nácizmussal vagdalkozik.

Látni akarom egyszer, amikor bankrablók kerítenek hatalmukba egy pénzintézetet, és a rádióstúdió undorító, farizeus sátánja is ott van éppen. S félelmében saját mocskában úszva lapít a földön, amikor berontanak a kommandósok, és megmentik őt. Őt is. A nyomorultat, aki nem lát mást, csak egy kezet, amely felemeli a földről. És a kézen ott lesz a felirat: Turul népe… Igen. Leonidász is csak ennyit mondott az áruló Ephialtesnek: Te ott, Ephialtes! Élj örökké!

Neked pedig, Turul népének fia, megszorítanám a kezed.

Bayer Zsolt, magyarhirlap.hu