- 0
Nem igazán tudom, a mai fiatalok hogy vannak ezzel, s bevallom, nem is nagyon érdekel. A fiaim ismerik, szeretik, dúdolják, s nekem ez a lényeg. Mert én a Pink Floydon nőttem fel.
Semjén Zsolt barátomnál hallgattuk először, aki osztálytársam volt a Szilágyiban (most már két fiam is odajár, Istenem…), egy akkoriban igen menőnek számító Teslán, a Yugoton kiadásában. Az összes Pink Floyd-albumot. Angolt is így tanultam, tanultunk. Hogy lefordítottuk magunknak előbb a Jézus Krisztus Szupersztárt, aztán a Haire-t, végül a Pink Floydokat…
„How I wish / How I wish you were here / We’re just two lost souls swimming in a fish bowl / Year after year”
És összebújva énekeltük mindet, érezve, hogy nem akarunk belenőni abba a világba, ami a falakon kívül van.
„What shall we use to fill the empty spaces / Where we used to talk? / How should I fill the final places? / How should I complete the wall?”
Ezekkel az együttlétekkel tömtük be az ürességet. És Krúdyval, Szerb Antallal és Éva vermuttal.
„There is no pain you are receding / A distant ship, smoke on the horizon. / You are only coming through in waves. / Your lips move but I can’t hear what you’re saying.”
Igen. Mindig mozgott egy ajak körülöttünk, és soha nem hallottuk, amit mond.
„When I was a child / I caught a fleeting glimpse / Out of the corner of my eye. / I turned to look but it was gone.”
Igen, gyerekek voltunk, s amit megpillantottunk a szemünk sarkából, eltűnt, mire odanéztünk. Igen, gyerekek voltunk, és azóta sem voltunk annyira bölcsek, sohasem…
„Have you heard the news? / The dogs are dead! / You better stay home / And do as you’re told / Get out of the road if you want to grow old.”
Így. És sohasem így.
És a kutyák sohasem döglenek, csak a csillagok. És ami nagyot és igazat akartunk, az most mind lehetséges lehet, és mind tovatűnhet egy pillanat alatt.
„Does anybody here remember Vera Lynn? / Remember how she said that / We would meet again / Some sunny day? / Vera! Vera! / What has become of you? / Does anybody else in here / Feel the way I do?”
Istenem, mennyi és mennyi Vera Lynn mondta, hogy majd még találkozunk, és elment mind, örökre. És egyiknek sem Vera Lynn volt a neve, sokkal inkább megannyi Horváth Anna, már ha ismeritek még Cseh Tamást…
Igen, még Cseh Tamás.
„Minket a tánczene-szó, valami »I love you so« hozott össze. / Valami dal, amibe azt magyaráztuk mi bele, / hogy du-bi-du-bap-da-di-bi-bu-bu-bap-du-bom / Óh, az az énekes bármiről énekelt, / úgy tudtuk róla mi, hogy jobb ő, mint mi vagyunk. / Hogy az ő élete sokkal többet ér, mint mi vagyunk. / És mi most itt vagyunk, és amit mi tudunk / és mi belénk szorult, nem tudjuk magyarul, / s nincsen megírva az angolul.”
Hát, tényleg nincsen. Tényleg egyedül a Pink Floyd írta meg, örök érvénnyel. Csak meg kellett hozzá tanulni angolul. S a Pink Floydért érdemes volt, igazán. S aki hallotta a Wallt a leomlott berlini fal helyén tartott koncerten, úgy érezhette, nem élt hiába. És tényleg nem…
Waters, a Pink Floyd alapítója maga finanszírozta azt a koncertet, és a bevételből alapítványt hozott létre, amely a második világháború áldozatainak emlékét ápolja. (Waters apja is a háborúban halt meg.)
Roger Waters a Guardian című brit lapban néhány nappal ezelőtt felhívást tett közzé, amelyben arra szólítja fel a civilizált világot és a művészeket, hogy bojkottálják Izraelt, amiért az elnyomja és megalázza a palesztinokat, és falat épített köréjük.
Istenem, milyen sokszor csalódik az ember ifjúkora bálványaiban.
Istenem, milyen jó, hogy Roger Watersben nem kellett csalódni.
S már várom, hogyan fognak perceken belül antiszemitát fabrikálni őbelőle. Nehéz lesz, de meg fogják oldani.
Addig pedig a palesztin gyerekek, némiképp kiforgatva a Wall leghíresebb, legismertebb dalát, ezt éneklik: „We don’t need no occupation! / We don’t need no racist wall!” Ami annyit tesz: „Nem akarunk megszállást, / nem akarunk rasszista falat!”
És tényleg nem. Sehol sem.