zt az az „ember” mondta a saját gyerekének.

Induljunk el innen.

Egy gyerek – kisgyerek – elhisz mindent, amit a szülei mondanak neki. Egy gyereknek – kisgyereknek – nincsen más orákulum, csak ők. A szülők. Akiket fenntartás nélkül, rajongva szeret, még akkor is, ha bántják. Éppen ezért nincsenek szavak a gyerekbántalmazásra, gyerekverésre, gyerekek fenyegetésére. Az asszony, a nő, a feleség bántalmazására, verbális és/vagy testi kínzására sincs – de aki a gyerekével is képes ezt megtenni, az valójában egy senki, aki nem méltó semmire.

Persze a kettő többnyire együtt jár.

Néztem, hallgattam Varga Juditot. Két dolog járt a fejemben mindvégig. Az Egy ágyban az ellenséggel című film, és egy nagyon közeli ismerős, egy nő, egy asszony, aki ugyanezen ment keresztül a környezetemben. És hosszú-hosszú évekig tűrte, titkolta, magyarázta – elsősorban önmagának, miért is kell neki ezt elviselni. Tűrte, titkolta, magyarázta, és megtanulta azt, hogy önmagát vádolja mindig. Kezdte elhinni, hogy ő tényleg értéktelen, semmire sem alkalmas, s a nélkül az állat nélkül, akivel együtt él, már nem is lenne élete. S persze abban a kapcsolatban is ott volt a háttérben a gyerek. Mint a bántalmazás másik alanya és tárgya, s a mindent elviselés indoka. Egy ágyban az ellenséggel. Lelki kielégülést él át az ember, amikor a film végén végre megdöglik az az „ember”.

Persze, az csak egy film. S mint ilyen, nem ültethető át a való életbe. A Bosszúvágy sem ültethető át Charles Bronsonnal, pedig sok-sok millió néző, aki annak idején látta, azt gondolta magában a végén, „én is ezt tenném”. Miképpen az Egy ágyban az ellenséggel végén is ezt gondolja mindenki. De hát, az élet nem ilyen, az élet másmilyen, az élet egyszerűbb és bonyolultabb, sunyibb és heroikusabb, és ép eszű, ép erkölcsű ember nem képes úgy áthágni a törvényt, ahogy a főhősünk a filmben. Hanem csinálja, folytatja, tűri, elviseli, ameddig csak lehetséges, vagy még tovább.

Nézem Varga Juditot. Ismerem, szeretem, tisztelem régóta. És ugyanolyan régóta tudtam, tudtuk, min megy keresztül, mit kell elviselnie, eltűrnie. Illetve csak azt hittük, hogy tudjuk. Mert most tudtuk csak meg valójában.

Hát ezt. Például ezt. S egy „embert”, aki késsel járkált a házban, egy „embert”, aki öngyilkosságot színlelt – sajnos ezek a gyáva patkányok soha nem ölik meg magukat –, egy „embert”, aki elhitette vele, hogy semmire sem alkalmas, semmire sem jó, semmire sem képes. Ő, a nő – illetve csupa nagybetűvel: A NŐ –, aki diplomát szerzett, megtanult több nyelven beszélni, hegedült, focizott, szült három gyereket, s mindezek mellett még arra is maradt ideje, energiája, hogy szép legyen.

S ott élt vele egy csimasz, egy pondró, aki azt mondta neki, ennek a nőnek bírta ezt mondani első gyerekük megszületése után, hogy 

„mi van, nem bírsz összerakni egy normális magyar mondatot? Nem jártál nyelvtanórára? Szövegértési problémáid vannak?”

S amikor Judit sírva fakadt, ezt tette hozzá: „Sírjál, majd elmegy a tejed.”

Aztán meg titokban felvette a beszélgetéseit a feleségével.

Ismerjük ezt a típust. Egon Friedell is ismerte, így írt róla:

„Maximilian Robespierre, e gimnáziumi tanár, akit egyszerre démon szállt meg, aki zsarnokságát rendes viszonyok között a házaséletben élte volna ki, s aki diktatúrájához nem hozott otthonról egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét, s a középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és más korban vagy más országban az lett volna belőle, ami az osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd – kezdetben csakugyan ez volt –, községi tisztviselő, könyvelő vagy rendőrségi besúgó, és az lett, ami csak abban a korban és csak abban az országban lehetett egy osztályelsőből: a jakobinus Franciaország teljhatalmú önkényura.”

Igen, így. S persze Karinthy is ismerte ezt a típust, csak ő szelíden és humorral írta meg, s úgy nevezte, a Steinmann, a jó tanuló. A Steinmannokból lesznek rosszabb esetben a diktátorok. Akik zsarnokságukat rendes viszonyok között a házaséletben élnék ki. Egészen eddig ez is abban élte ki. Volt felesége, áldozata most mondta el ennek a pokolnak a részleteit. És most, éppen most döntött úgy a mi Steinmannunk, hogy Robespierre akar lenni.

Már csak az a kérdés, hagyjuk-e, hogy belőlünk a jakobinus Franciaország legyen.

Nézem ezt a nagyszerű nőt. Néha elsírja magát, de erőt vesz magán. Megszabadult. Volt hozzá ereje. Ehhez is volt.

A jakobinusok pedig most őt kérik számon. A jakobinusok, akik eddig minden, még a legképtelenebb állításoknak is azonnal hitelt adtak, akik halálba kergettek színházi rendezőt, akik eltüntettek a szakmából másik színházi rendezőt és zseniális filmrendezőt (Megáll az idő), akik készpénznek vették, hogy a volt amerikai elnök húsz vagy harminc éve egy New York-i nagyáruház női fehérneműosztályának próbafülkéjében fényes nappal megerőszakolt egy nőt, ezek a jakobinusok most számon kérik Varga Juditot, bizonyítékokat követelnek tőle, és vigyorgó emojikkal árasztják el a tragédiáját. És mindebből logikusan következően előre felmentik a Steinmannjukat, a Robespierre-jüket, hiszen vért akarnak látni, vért akarnak inni, alig várják, hogy ocsmány, beteg lelkük főterén működésbe lépjen a guillotine. És Maximillian Steinmann ott áll szánalmas, nyomorult, felesleges élete vérmosta fokán, és önelégülten vigyorog. Most úgy érzi végre, hogy pondróból pillangó lett – pedig dehogy. Maradt és marad az, ami mindig is volt: egy gyáva, ócska, undorító, szar alak. Aki soha, egyetlen pillanatig sem érdemelte meg azt a nőt, akit megpróbált tönkre tenni.

És még ez, a tönkre tevés sem sikerült neki. Pedig ez lett volna élete főműve.

Drága Judit, veled vagyunk. Számíthatsz ránk.

S üzenjük a jakobinusoknak: nekik sem fog sikerülni. Soha.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>