„Miután a keleti tagállamok a menekültválságban kellőképpen bizonyították, hogy nem képesek, nem hajlandóak európai szolidaritásra, és válsághelyzetben a nacionalista bezárkózást választják, immáron nyugati baloldaliak is elismerik, hogy illúzió volt a nyugati és a keleti társadalmak közötti kulturális különbségek eltűnésében, a keletiek gyors integrációjában bízni. A Nyugat lassan el meri végre ismerni kulturális felsőbbrendűségét a Kelettel szemben, és ennek megfelelően Európát sem földrajzi, hanem kulturális fogalomként kezeli. Márpedig annak valóban még mindig Eisenstadtnál vannak a határai. Ahogy Jakob Augstein, a német baloldali Freitag hetilap főszerkesztője írta a Spiegelben: »A Kelet és a Nyugat között ma valójában kultúrharc zajlik. És megérett az idő a keserű felismerésre: a liberalizmus, a tolerancia, az esélyegyenlőség nyugati értékeivel szemben a rasszizmus, a tudatlanság és a szűklátókörűség keleti értéktelensége áll. (…) Aki azonban Európában nem a nyugati liberalizmust tekinti példának, hanem a putyini autoritarizmust, nem maradhat az Európai Unióban.«”

Brutális, de legalább végre őszinte mondatok. Nincs semmi félrebeszélés, semmi egyrészt-másrészt szöszmötölés, ki van mondva, amit ezek mindig is gondoltak, éreztek, hittek, és amit a rendszerváltozás hajnalán fogalmazott meg utoljára ennyire kristálytisztán Tamás Gáspár Miklós:

„Lábszag és Mucsa, vagy szabaddemokrata többség!”

„Itt a nagy halott előttünk, / kiterítve, mereven”. Az önbecsülésünk.

Persze, ez is bonyolultabb ennél. Évszázados szembenállásunk végső állomásaként a magukat „nyugatosoknak”, „urbánusoknak” nevező és valló erők jutottak el az önfeladás eme szintjére, és ezek az erők, végelgyengülé­sük bizonyítékaként, megölték magukban a maradék önbecsülést is.

Persze, ez a gyilkosság nem volt túl nehéz.

Ugyanis a nemzeti önbecsülés soha nem volt meg bennük. Ezért vérlázító hazugság részükről, hogy Adyt merészelik emlegetni saját táboruk tagjaként, mert soha nem értik és érthetik meg Ady magyarságát. A föl-föl dobott kő visszahullását vagy a havas Krisztus-kereszt megkerülhetetlenségét. De nem érthetik Toldi magyarságféltését sem, ami így szólal meg Arany gyönyörűséges nyelvén:

„Végső rendelkezést tennék: de hát minek? /Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek. / Nem hagyok örököst… csak egy hű cselédet: / Azt kötöm szívedre – meg a magyar népet.” / „Szeresd a magyart, de ne faragd le – szóla, / Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”

Ezt sem érthetik. Miképpen azt sem, amiről Szabó Dezső szól az Elsodort faluban. Az ott megjelenő „pogányság” taszítja, a Nyugat mindent elsöprő és Európát végső soron feladó új pogánysága pedig mágnesként vonzza őket.

A Kádár-rendszerben magunk is gyakran mondogattuk, hogy a „Lajtán túl” van minden érték, minden jó, minden szabadság, minden Európa.

Csak aztán felnőttünk. És még akkor is, amikor ezt mondogattuk és ezt hittük, még akkor is ehhez a „Lajtán inneni” világhoz volt érzelmi kötődésünk.

Még svábként, tótként is. Mert hiszen ez a valamiképpen szakrális hely, ez a magyar „szállásterület” mindig magához idomított minden idekerülőt, hospest és telepest és telepítettet.

Ezért mondta talán haláláig furcsa svábját beszélő nagyapám a kitelepítéskor, hogy ő nem megy innen sehová, mert ő magyar.

S ebben az ideszorultságunkban mély, őszinte kulturális vonzalom lapul, amely soha nem érezte, érezhette magát alacsonyabb rendűnek.

Egyetlen példát sem fogok most felsorolni, hogy miért nem, ugyanis méltatlannak tartanám, érezném, és elfogadnám a Techet felkínálta játékteret. Az pedig nem játéktér, hanem egy beteg, szűk, mocskos ketrec, amelyben téveszmék verik egymást félholtra.

Úgyhogy elég kijelentenem, svábságom, tótságom magyarsággá lett sáncai mögül, még csak nem is büszkén, sokkal inkább rekedten és szárazon, hogy nincs a Nyugatnak kulturális fölénye rajtunk, sőt… S aki ma a Nyugat kulturális felsőbbrendűségét emlegeti, az a legszánalmasabb, legmagányosabb számkivetett, ő az a szegény, aki nem tud mormolni magára varázsinget. Aki nem érti ezt:

„Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni –/ bátrabb új hont a múlt időkben / fürkészni, mint a jövendőben –?”

Eljött az idő. Mert a jövendőben már csak sívó homok van, magány, üresség, és – hiába nem hiszitek el soha! – a Nyugat alkonya.

Ha marad majd Európából egyáltalán valami, az itt fog megmaradni, a Nyugat által mindig lenézett, lesajnált, elárult és feláldozott Közép- és Kelet-Európában.

Már csak itt vannak, akik át tudják vinni a szerelmet a túlsó partra, és akik még tudnak imádni tücsökhegedűt.

Itt, ezen a tájon még van Haza a magasban.

„Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: / te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak.”

És ebben a világban nincs keresnivalójuk azoknak, akik szerint mi kulturálisan alsóbbrendűek vagyunk. Még most menjenek el innen, a „felsőbbrendűség” álomvilágába, ameddig kitart e tájon a meggyalázott, leköpdösött, kizsigerelt türelem.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>