No, ha ezt tisztáztuk, nézzünk körül az öreg szállodában. Itt, az aleppói Hotel Baronban szállt meg annak idején Arábiai Lawrence, Agatha Christie és Winston Churchill. Hogy csak a leghíresebbeket említsem azok közül, akik eszembe jutnak hirtelen…

De vajon melyik ablak mögött álldogáltak, s vajon miért? Miért jött ide valaki akkoriban, a "fényességes" Európából a gyarmatokra? Valószínűleg akkor is ezért… A kalandért. Mert odahaza túl steril, túl rendezett, túl unalmas volt minden. Olyan európai. S európainak lenni, lássuk be, nem túl nagy kihívás. Persze lassan majd az lesz, tudjuk, de akkoriban… Ugyan már…

Megállsz Aleppóban, a Hotel Baron halljában, és elolvasod Arábiai Lawrance számláját. És másmilyen lesz a lelked. A falakon régi képek. Itt suttog az egész gyarmati világ. Bűnökkel, titkokkal, menekülésekkel, romantikával, képzelt s beteljesült szerelmekkel, megannyi suttogással, fájdalommal. S odakünt a nap tűz le egy másik világra, a való világra.

Idebent, a Hotel Baronban az Idő is csak vendég. Kivesz magának egy kicsike padlásszobát. Elegáns gyarmati ruhát ölt, olyan szellőset, jó anyagból, lenből valót, s minden este, pontban hatkor megjelenik idelent a szalonban.

Mosolyog az Idő ezen a megjelenésen. Illetve azon, hogy "pontban hatkor", mert hát mégis csak ő volna a "pontban hat", csak ezt rajta kívül nem tudja senki sem.

Ül az Idő, elegáns öltönyében, iszik egy erős kávét. Rászokott az erős kávékra itt a gyarmatokon, ugyanis erősen elálmosodik minden délután. A kávé után játszik egyet az öreg zongorán. Épp így zongorázott azon a régi napon is, amikor Agatha Christie beleszeretett. Idősödő hölgyek idelent a gyarmatokon bele szoktak szeretni a kifogástalan lenvászon öltönyt viselő Időbe – s nem is sejtik, hogy ebből már nem lesz örökké tartó szerelem.

Csak az Idő tudja, hogy kedves kis románc csupán az egész. Ezért aztán úgy bánik az Idő az idősödő hölgyekkel, ahogy idősödő hölgyekkel bánni kell. Gáláns és elegáns az Idő, s amikor elmegy örökre, mindig szép emlékeket hagy maga után. Ráadásul az Idő el sem megy soha… Mindig az idősödő hölgyek mennek el, s mind a többi utazó is, mégis azt hiszik szegények, hogy őket hagyták el gonoszul.

Az utazók és az idősödő hölgyek mennek, mert úgy gondolják, valahol várja őket valami igazi élet, s benne csupa-csupa kötelesség. Pedig hát, ott a "valaholban" is csak az Idő várja őket… Csak ott, a valaholban leveti az Idő a kifogástalan öltönyt, s hétköznapi, valaholbani ruhát ölt. S nem ül többé az öreg zongorához sem. Csak jön-megy idegesen és zsémbesen. Ezért nem ismerik fel odaát, csak itt, idelent a messzi Aleppóban, a Hotel Baron szalonjában, ahol olyan kedves Ő és elegáns.

Zongorázik az Idő. S az öreg zongora hangjai felszűrődnek mindenhová. A 202-es szobába is, ahol Arábiai Lawrance lakik mindig, amikor az Idő zongorázik. S a többi szobába is, mindenüvé, ahol ott vannak ilyenkor a régi vendégek, mindannyian. Churchill, Agatha, s a többiek.

Mert amikor az Idő zongorázik a Hotel Baronban, az öreg zongorán, olyankor nincsen idő. S ha nincs idő, akkor nincs halál. Csak az Idő van. Idő úr…

Hát ezért van az, hogy aki teheti, kivesz magának egy lakosztályt a Hotel Baronban, Aleppóban. Időnként muszáj megszökni a muszáj elől. Európa elől. Halál elől. Helyesen teszi a vándor, a szökevény, ha meg sem áll a Hotel Baronig, ha meg sem áll Szíriáig.

Nekem is van ott már egy szobám. S egy lenvászon öltönyöm. Megloptam az örökkévalóságot. S abban reménykedem, ha legközelebb megyek, talán megismer Idő úr. Jó lenne. S reményteli. Hogy miért? Nem is tudom. Talán mert Kafka is azt mondta: innen el. Ez a célom.

Az innen el végén áll a Hotel Baron. Gyertek… Mindjárt hat óra…