Ma 2020 augusztus 10. Lőrinc napja van. Holnap Zsuzsanna, Tiborc napja lesz.
Bayer Zsolt: Ellopott gyermekkorok balladája

Bayer Zsolt: Ellopott gyermekkorok balladája

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Szürkeség, kosz, nyomorúság, lábszag és mucsa...

Ül Greta Thunberg a vonaton, viszi hazafelé bőröndben az ellopott gyerekkorát. Helyesen járunk el, ha kimerevítjük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet, hogy megnézhessük majd harminc év múlva az elmúló idő jeges cinizmusának nagyítója alatt. Jó lesz majd megnézni. Jó lesz majd nevetni. Mint amikor visszagondolunk olykor kamaszkori önmagunkra, a koszlott farmerdzsekink hátuljára nagy gonddal felrajzolt békejelre, szimatszatyrunk (van-e, ki e nevet nem ismeri?) ábráira és a baboskendő halálos komolyságára.

„A nagyvárosi benzingőzben születtél, / úgy hívnak, motorizált nemzedék. / Biztosítótű és bőrnadrág, / életed csak rohanás, hajsza a pénz után, hej!” (Beatrice: Motorizált nemzedék)

Szerencsés esetben, ha visszapillantunk, már rendelkezünk az önreflexió képességével, s csak arra nem fogunk választ kapni sohasem, vajon miképpen viszonyítható mindez Hans Castorp zarándoklatához. S hogy azokat, akik nem tudnak semmit Hans Castorp zarándoklatáról, azokat elegendő-e szeretnünk vagy feltétlenül meg is kell őket értenünk?

Nem tudom és nem tudom. Csak azt tudom, hogy soha nincsen semmi új a nap alatt. Minden új nemzedék viszi a hátán saját ellopott gyerekkorát, csak annyi változik, hogy egyre nevetségesebb az egész.

Ül Greta Thunberg a vonaton, a „túlzsúfolt német vonat folyosóján, a földön”, körülötte a nagy csomagok, a terhek (Ah! Minő szimbólumok!), és Greta Thunberg messzire néz. Abba a messzeségbe, ahol már nincsen más, csak világmegváltás mint kéjes álom. „Nincs kéjesebb álom az autoriter, erőforrásrabló, etatista politikai hatalom számára, mint az érzelmi hullámokon több – és persze reflektálatlan, tehát az érdekek alapján szabadon eltéríthető – beavatkozásért tüntető, önmagát egyszerre »a jóért küzdő erőnek« és a hatalmat forradalmian számonkérőnek tekintő tömeg.” (Benkő Balázs: A moszkvai olimpia csuda vidám mulatság. Mandiner, 2019. december 17.)

Aztán Greta Thunberg átül az első osztályra, a számára fenntartott, foglalt helyére. Erről a Deutsche Bahn levele értesít:
„Kedves Greta, köszönjük, hogy minket, vasutasokat támogatsz a klímaváltozás elleni harcban. Örülünk, hogy szombaton az ICE 74-es vonatával utaztál, amely száz százalékban környezetbarát elektromossággal működik. Szebb lett volna, ha arról is beszámolsz, hogy csapatunk milyen barátságosan és kompetensen gondoskodott rólad az ülésednél az első osztályon.”

Mondom: helyesen járunk el, ha kimerevítjük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet, hogy megnézhessük majd harminc év múlva az elmúló idő jeges cinizmusának nagyítója alatt. Mert – ezt is mondom még egyszer – nincs új a nap alatt.

Az elmúlt évtizedben hagytak el bennünket a múlt század tízes-húszas éveiben született generáció utolsó mohikánjai. A nagyszüleink. Ők gyerekek voltak az első világháború alatt vagy közvetlenül utána.

Apjuk Ypernél kiokádta tüdejét a mustárgáztól vagy csonkolt testtel szenvedett ki Gallipolinál, megtetvesedett és megőrült az Isonzo mentén, gyalogsági ásójával verte agyon a muszkát Limanowánál, majd beleit a markában szorongatva vitte el a haslövés. Vagy nézte az éjszakai égboltot Galíciában, Przemyślnél, és üzent haza:

„Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.„

(Gyóni Géza: Csak egy éjszakára…)

Ők voltak a dédapáink. Meghaltak, és katonatemetőkben várják a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” csonkolt lélekkel. És asszonyaik megvárták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi nagyszüleinket, felépítették a széjjelrombolt, elpusztított világot, és nem maradt idejük az ellopott gyerekkorukról értekezni, hiszen ellopták mindenüket, a gyerekkorukat, a felnőttkorukat, az életüket.

És jött húsz rettenetes békeév, aztán jött az elsőnél is iszonyatosabb világégés, és jöttek a nagyszüleink. Folytatták ott, ahol a szüleik abbahagyták. Belefagytak Moszkva alatt a lövészárkokba, miközben egymás szájába fújták a legutolsó cigaretta füstjét. És beleégtek a tankokba Kurszknál, kiirtották egymást Sztálingrád poklában, megfagyott, üszkösödő végtagokkal pusztultak el kínok között a Donnál.

Ők is kiontott beleiket markolászták Iwo Jima rettenetes dzsungelében, az Omaha Beach homokjában, felfoghatatlanul megtervezett, iszonyatos halált haltak a náci haláltáborokban, majd kócos, tervszerűtlen, de épp oly iszonyatos halált haltak a kommunista haláltáborokban, s többségük katonatemetőkben vagy jeltelen tömegsírokban várja a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” csonkolt lélekkel. És asszonyaik megvárták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi szüleinket. És felépítették a széjjelrombolt, elpusztított világot, és nem maradt idejük az ellopott gyerekkorukról értekezni, hiszen ellopták mindenüket, a gyerekkorukat, a felnőttkorukat, az életüket.

És jött aztán húsz hihetetlen év, húsz év egy kettészakított világban. A világ egyik felén addig soha nem látott, elképzelhetetlen jólét köszöntött be, a másik felén pedig a világmegváltás. Vagyis szürkeség, kosz, nyomorúság, lábszag és mucsa – hogy klasszikusokat idézzünk. Jött a virsliujjú párttitkárok világa.

És itt is, ott is felnőtt a szüleink generációja.

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Autómánia (61) Tv fotel (65) Emberi kapcsolatok (36) Kultúra (6) Sport (729) Titkok és talányok (12) Mondom a magamét (4713) Nagyvilág (1451) Belföld (5) Rejtőzködő magyarország (171) Mozaik (83) Jobbegyenes (1816) Vetítő (37) Gazdaság (652) Egészség (50) Irodalmi kávéház (489) Történelem (14) Tereb (140) Alámerült atlantiszom (142) Szépségápolás (15) Mozi világ (440) Gasztronómia (539) Politika (1571) Flag gondolja (33) Életmód (1) Heti lámpás (243)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>