- " ...Tavasszal az egész természetnek némi neuraszténiája van. A pithecanthropus bizonyára dekadens volt. Az az ismert betegség is, amelyet idegességnek neveznek, nem más, mint fokozott fogékonyság az ingerek iránt, a visszahatás fokozott gyorsasága, gazdagabb és merészebb gondolattársítási képesség, egyszóval: szellem.”

Kevés betegebb és idegesebb élőlény van ma a magyar társadalomnál. S ha igaza van Egon Friedellnek – márpedig neki általában igaza van –, akkor mi új csírákat termelünk, vagy Pithecanthropusok vagyunk.
Ez is, az is.
 

Új csírákat termelünk, mert ami történt velünk az elmúlt esztendőkben, az megköveteli az új csírák termelését. Az elkeseredettségünkből, megaláztatásunkból, gyűlöletünkből, haragunkból és kiábrándultságunkból valami új van születőben. Valami új, ami természetszerűleg magában foglalja a régit. Mindazt a sok régi szépet, amit elvettek tőlünk, amitől megfosztottak minket, amit feleslegesnek hazudtak.

S benne lesz ebben az újban a jogos bosszú. A jogos és törvényes bosszú. Mindenért. Mert minden embernek és minden társadalomnak elemi joga elégtételt venni, ha becsapták, megalázták, félrevezették, tönkretették s kiröhögték. De az az ember, az a társadalom, amelyik nem törvényes keretek között vesz elégtételt, semmiben sem különbözik a jakobinusoktól, bolsevikoktól, Kun Béláéktól, a nyilasoktól vagy éppen Kádáréktól.

Volt a Horthy-kornak egy kegyelmi pillanata. Egy pillanat, amikor lehetett tudni, hogy a tengernyi baj és szomorúság ellenére alapvetően rendben mennek a dolgok. Ez az a pillanat volt, amikor egyszerre ült Horthy börtönében Rákosi és Szálasi.

Első dolog legyen megidézni ezt a kegyelmi pillanatot… Minden más csak eztán következhet, mindennek csak eztán van értelme.

S persze neuraszténiás Pithecanthropusok vagyunk.
Hiszen elvették az önbecsülésünket, az összes igazodási és viszonyítási pontunkat – mindent, amiben hihettünk.

Most ez egyszer tényleg befelé kunkorodik a lelkünk már. És a kufárok erre a befelé kunkorodó lélekre is szemet vetettek. Egy részük a jakobinusok dühével ócsáról mindent és mindenkit, önmagát kinevezve egyedüli tisztának. Más részük a technokrata gazember jeges racionalitásával méricskéli a lehetőségeket, hogy még mi mozdítható, s miképpen lehet a gyűlölet szításával minimalizálni a vereséget. Az ezerszer lesajnált polgár, a roncsként is tisztességes középosztály meg rémülten keresi a fogódzót. És egyre retteg, mert tud már, mert látott már, mert átélt már mindent.

S mert alig-alig maradt vesztenivalója.
Soha nem látott cégéres gazemberek tettek itt tönkre mindent. De a rothadó televényben új csírák növekednek. S mi legyengülve, neuraszténiásan, sebezhetően várunk. Úgy érezzük néha, hogy már nem is bírjuk soká. S éppen ezt lovagolják meg azok a kufárok, akik mindenki gazemberségét, mindenki alkalmatlanságát hirdetik, s akik önmagukban vélik megtalálni az azonnali megoldást.
 

De: „(…) minden ingernek az a tulajdonsága, hogy fejlesztően hat, és minél erősebben és szabályosabban ingerelnek egy szervet, annál nagyobb lesz a teljesítőképessége.”

Friedell mesternek ebben is igaza van. Ugyanis ha nem lenne igaza, mi már nem is léteznénk. De létezünk. S mily különös érdekesség, hogy az összes gazember s korunk összes jakobinusa abban érdekelt, hogy éppen mi ne létezzünk.
Hát nem fog sikerülni nekik.

Mert mi még betegségünkben is ezerszer erősebbek vagyunk őnáluk.