Idehaza bizonyos unokák most ott állnak a pulpitusokon és beszélnek. Szemrebbenés nélkül. Ki sem fogják találni, de azt mondják, hogy ami van, az úgy rossz, szörnyű és elviselhetetlen, ahogy van, mert nincsen demokrácia, nincsen szólás- és sajtószabadság, még a Népszabadságot is bezárták, a nép szegényedik, a nyugdíjak semmit sem érnek, bezzeg a régi szép időkben hatalmas autópálya-építkezések folytak, dübörgött a nehézipar, minden, de minden azokban az időkben épült fel, vagy akkor alapozták meg, lakótelepek szolgálták a nép javát, s mindenkinek volt munkája, ideje tehát a változásnak, a fordulatnak, először is állítsanak le minden beruházást Magyarországon, ne épüljön itt semmilyen gyár, s egyáltalán ne épüljön semmi sem, ellenben legyen mindenkinek mindene, magas fizetése és magas nyugdíja, és nem kellenek energiahordozók sem, és fát se vágjunk ki, de legyen meleg mindenütt, majd befűtünk granulált hülyeséggel, préselt és környezetbarát zöld blablával, és majd ők hazahozzák az EU pénzét is, mert ők tudják, pontosan tudják, mert megörökölték a régi tudást, hogy miképpen kell cserébe eladni a nemzetet, a hazát, az országot és a lelkeket.

Az Apró-unoka az egyik. Apró bonyolultabb alak, mint Göring. Mert Göring végül is legalább vadászpilóta volt, huszonkét ellenséges gépet lőtt le még az első világháborúban, szóval katonaember volt és tömeggyilkos, világos.

Apró elvtárs viszont főideológus (is) volt, meg vezette a szakszervezeteket, meg akasztatott, személyesen és nagy megelégedéssel jelentette be az országgyűlésben elvtársai kivégzését, majd ugyanennek az országgyűlésnek elnöke is lett, aztán ágyban, párnák közt lehelte ki lelkét.

Mondom én, bonyolultabb figura, mint Göring. Afféle reneszánsz ember. Értett mindenhez. Sokoldalú volt, mint egy svájci bicska, s minden eszközét képes volt haza- és nemzetárulásra használni, s nagy örömmel tudott elvtársai vérében pancsikolni.

A másik unoka nagypapája egyszerűbb alak, s a Bormann-párhuzam is simább, hiszen Donáth elvtárs vezette Rákosi elvtárs titkárságát. Ült elvtársi börtönökben – arrafelé ez afféle sportág volt, aki nem ült kicsit börtönben, mert a sajátjai elítéltették egy koncepciós perben, az nem is nevezhette magát igazi kommunistának –, utóbb meg hőst csináltak belőle, pusztán azért, mert ’56-ban nem akart rögtön a felkelők közé lövetni, hanem tárgyalásokat javasolt. Megúszta a kötél általi halált, „csak” tizenkét év börtönt kapott, és négy év múlva egyéni kegyelemmel szabadult.