Ma 2024 április 20. Tivadar napja van. Holnap Konrád napja lesz.
Bayer Zsolt: Az emberiség útja a mába

Bayer Zsolt: Az emberiség útja a mába

Flag

Szöveg méret

3
Átlag: 3 (1 szavazat)

Istenem… Mennyire pitiáner, mennyire olcsó, mennyire semmilyen.

 

„ELSŐ UDVARONC 

Ki az megint, ki ottan fűtözik, / Eretnek vagy boszorkány? 

MÁSODIK UDVARONC 

Nem tudom. / Nincs már divatban, hogy még érdekeljen, / Csak söpredék gyül a máglyák köré. / S nem őrjöng az sem már öröm miatt, / Csak hallgatag néz és morog magában. 

ELSŐ UDVARONC 

Az én időmben ünnep volt az illyes, / Ott volt az udvar, a nemes világ. / Ah, így fajulnak el a jó idők. / (Elhaladnak.)” 

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Igen, ez az idézet már a nyolcadik színből való. A törpe korból. S mi mindenen vagyunk már túl addigra, Istenem! Mert bizony vannak grandiózus korok s vannak a reflektált, törpe korok. S a bűnök is mindig tökéletesen megfelelnek a kornak, amelyben elkövetik őket. Vissz­fényei a kornak bűneink, tragédiáink s örömeink, visszfényei a kornak, amelyben élnünk adatott. 

A történelem minden korszakának vannak előzményei, semmi sem igazán kezdet. A görög szellemet a keleti kultúrák készítették elő. De az európai irodalom, a világirodalom, az egész világ számára való irodalom folytonossága mégiscsak a görögöknél kezdődik, azzal az újsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedezték az embert.

Így kezdi Szerb Antal A világirodalom történetét, s hát igen…

Emberszabású világ, „feldíszített kozmosz”, emberszabású istenek a Kelet borzalmas sárkányai és százkarú szörnyei helyett, nagy eposzok, nagy drámák, nagy, heroikus hőstettek s grandiózus bűnök – ilyen a görög világ. Odüsszeusz, Akhilleusz, Hektor, Antigoné és ­Kreón, a tüzet ellopó Prométheusz, Leonidász és a háromszáz – 

a görögök a világmindenséget is emberszabásúnak látták, és jól érezték magukat benne. Olyan jól, hogy az utókor csaknem napjainkig ennek a görög euphoriának a bűvölete alatt áll, és nem is akart mást észrevenni a görögség nagy alkotásaiban, mint a klasszikus harmóniát és derűt.

Igen. S majd csak Nietzsche mutat rá, hogy Apolló mellett ott van Dionüszosz is, a sötétség ősi iszonya, s abból nő ki a görög tragédia. De ettől még mégis mindez: antik görög. Grandiózus bűnök, grandiózus szenvedélyek, grandiózus hőstettek – s mindez olyan nagyon emberi. Róma is nagyszabású volt és heroikus, csak másképp. Róma mindig is görög akart lenni, egészen a végromlásig, mert akkor már nem akart lenni semmi sem.

A középkornak pedig az Egy Isten szabott transzcendens rendet, ahol minden a helyén volt, s a transzcendensből kukucskáltak ki a vágáns diákénekek, bizonyítva, hogy az életöröm nem veszett el, hogy nem volt a középkor „sötét”: 

(…) iszik szegény, iszik beteg, / iszik aggastyán és gyerek, / iszik főpap, iszik dékán, / iszik húgom, néném, bátyám, / iszik apám, iszik anyám, / iszik minden egyáltalán, / iszik száz és iszik ezer, / egész világ nyakal, vedel.

Hát így. Clairvaux-i Szent Bernát himnuszai és a vágáns diákdalok vaskos testisége, erotikája, életöröme – ez így, együtt a középkor. S aztán jön majd a reneszánsz, s hová nyúlna vissza, ha nem a görögökhöz? Jön a reneszánsz, s megérkezik aztán Shakespeare is, s előbújva Mar­lowe köpönyegéből grandiózus tragédiák grandiózus bűneit és bűnöseit hagyja ránk örökül.

Én ilyen fuvolázó békekorban / Nem is tudok egyébbel szórakozni, / Mint hogy a napon nézem árnyamat / És csúfságomat magam magyarázom: / Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, / Hogy eltöltsem e csevegő időt – / Úgy döntöttem, hogy gazember leszek / S utálom e kor hiú gyönyörét.

Így köszön be III. Richárd, hogy a végén országát kínálja egy lóért. 

S van-e grandiózusabb s éppen ezért iszonytatóbb bűn Macbeth bűneinél? 

Szép a rút és rút a szép / Sicc, mocsokba, ködbe szét!

 – kiáltják Macbeth banyái, s innen már nincs visszaút.

S majd a felvilágosodás akar még kezdeni valamit a világgal – s torzszülötte a kommunizmus, s Albert Camus foglalja össze legpontosabban e kettő egyik leglényegesebb „újítását” A lázadó emberben: 

Vannak szenvedélyből elkövetett bűncselekmények, és olyanok, melyeket a logika diktál. A büntető törvénykönyv, célszerűen, az előre megfontolt szándék elvével tesz különbséget közöttük. Ma az előre megfontolt szándék és a tökéletes bűntény korában élünk. Bűnözőink már korántsem a szerelem mentségére hivatkozó, gyámoltalan gyermekek. Épp ellenkezőleg, felnőttek és cáfolhatatlan alibivel rendelkeznek: alibijük a filozófia, mely mindenre felhasználható, még arra is, hogy bíróvá változtassa a gyilkost. Heathcliffe az Üvöltő szelekben az egész földet megölné, hogy Cathie az övé legyen, ám eszébe sem jut azt állítani, hogy ez a gyilkosság észszerű, vagy hogy valamely filozófiai rendszer igazolja. Véghezvinné, és itt megtorpan a hite. Ez ugyanis erős szerelmet és jellemet feltételez. Mivel azonban ritka az erős szerelem, a gyilkosság kivételes és rajtaütésszerű. De attól fogva, hogy – jellem híján – mindenáron tannal ajándékozza meg önmagát az ember, a bűn vitába kezd, izeg-mozog, mint a józan ész maga, s felölti a szillogizmus valamennyi alakzatát. Magányos volt, akár a kiáltás, és íme, egyetemes lett, mint a tudomány. Tegnap elítélték, ma a bűn a törvény. […] Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra.

Helyben vagyunk. Már csak el kell hagynunk mindenféle heroizmust, nagyságot, bátorságot, önfeláldozást, hitet, egyedül a pitiáner és kisszerű bűnt kell megőrizni, dédelgetni, hogy mögüle kikandikálva felszólítsuk az ártatlanságot és az erényt önigazolásra. Ez a jelen. Hiszen 

ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, és egyetlenegy értéket sem tudunk igenelni, minden lehetséges és semmi sem fontos

 – írja Camus.

Pontosan. A jakobinusok még tízezreket gyilkoltak le az eszme nevében, miközben lobogtatták a szabadság, egyenlőség, testvériség zászlaját. Tízezreket, mert az arisztokraták, a papok, az apácák – végül pedig már a polgárok is – „feleslegesek”. „A zsidók felelősek a világ minden bajáért” – mondta Hitler, és a nácik már milliókat irtottak ki ezen „eszme” jegyében. S ha már belefogtak, hát a zsidók mellé odacsapták a többi „alsóbbrendű” elemet, cigányt, szlávot, miegyebet.

„Mindössze néhány társadalmi osztályt kell kiirtani, s a proletáriátus boldogsága elkövetkezik” – mondták a kommunisták, s ők már kiirtottak százmillió embert. Urat, grófot, papot, parasztot, kulákot, értelmiségit, szemüvegest vagy azokat, akik csak lelkesedni voltak restek. Több idejük volt, mint a náciknak, ezért a számbéli fölény. Mára – hál’ istennek! – mindez a múlté.

Mára elérkezett a „szép a rút és rút a szép” világa, minden deviáns, undorító és természetellenes apoteózisa, ma már „csak” leírhatatlan külsejű kocsonyás közegek olvasnak fel meséket az ovisoknak, akik ezt követően felkeresik a „maszturbálószobát”, és ott tesznek, amit tesznek.

 Ma a kulturális évad díszmegnyitójának fő műsorszámaként anyaszült meztelenre vetkőzött rútak, hájasak, nyüzügék, férfiből lett „nők” és nőből lett „férfiak”, betegek, sánták és bénák vonaglanak a színpadon, miközben hintőport szórnak magukra. Ez lett a művészet. Itt, a szomszédban, Ausztriában.

Ma kutyának öltözött elmebetegek tüntetnek a berlini főpályaudvaron és jogokat követelnek maguknak. Innen nézve a pestises hulla szájából az obulust kilopó Hippia egyenesen Szent Johannának tűnik. Ma „zöld” elmebetegek üzennek hadat a körhintáknak, a szomszéd sarkon meg seprűnyélre szerelt plüss lófejeken „lovagolnak” másik elmebetegek, a közönség pedig sikoltozva tombol. 

Ma már nem ölnek – bár szívük szerint megtennék –, hanem levezetik, hogy minden kormánypárti pedofil, „pedofidesz”, írják fel transzparenseikre, s Rónai Sándor odaszól a riporternek, miszerint „maga szokott gyerekek nadrágjában turkálni?”.

Ezek ma ezt nevezik politikának.

Istenem… Mennyire pitiáner, mennyire olcsó, mennyire semmilyen. Mennyire mai, mennyire végletesen és végzetesen jelenidejű. Mennyire dékás, mennyire momentumos, mennyire rónaisándor.

Oly korban éltem én a földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel szólította fel az erényt és az ártatlanságot önigazolásra, s bálványozta szabadságként a mocskot, az undorítót, a semmit. Vagyis önmagát.

Innen és ebből kell új világot építenünk. A normalitás, a szép, a nagyszerű és a heroikus megrögzött, elmaradott híveinek.

Borítókép: Rónai Sándor DK-s EP-képviselő (jobbra) és Császár Attila, az M1 riportere  (Fotó: Havran Zoltán)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Tv fotel (65) Történelem (18) Gazdaság (705) Mozi világ (440) Heti lámpás (312) Flag gondolja (36) Nagyvilág (1310) Sport (729) Emberi kapcsolatok (36) Politika (1582) Autómánia (61) Mondom a magamét (7548) Rejtőzködő magyarország (168) Irodalmi kávéház (537) Vetítő (30) Kultúra (7) Alámerült atlantiszom (142) Gasztronómia (539) Jobbegyenes (2789) Tereb (146) Szépségápolás (15) Titkok és talányok (12) Nézőpont (1) Mozaik (83) Életmód (1) Egészség (50) Belföld (10)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>