Csak ócska, hamis Donatio Constantin van mindenütt, és roppant, fekete barbárhadak

Van egy toposzunk, generációról generáció­ra megtanítjuk a gyermekeinknek. Ez nem más, mint Ady kompországhasonlata. Vagyis mi volnánk a kompország, amely szüntelen jön-megy a két part, Kelet s Nyugat között, s az a dolgunk, hogy végre kikössünk végleg és visszavonhatatlanul a nyugati parton. Ideje átgondolni mindezt.
Illetve úgy is feltehetjük a kérdést: Nyugat-római Birodalom vagy Bizánc? Biztos pusztulás vagy még ezer év? Ha élére állítjuk, nyilvánvaló a válasz. Ám ettől még nem könnyű ez az egész. A mi szerelmünk a Nyugat volt ­sokáig. És nehezen látja be az ember, nehezen éri fel ésszel, s még nehezebben vallja be önmagának, ha a szerelméről kiderül, hogy üres is, aljas is, szajha is. Most pedig mindez kiderült.
Annak idején olyan óriás nevében hamisítottak oklevelet, mint I. Constantinus császár (Keleten, Bizáncban, az ortodoxiában: Szent Konstantin). A Donatio Constantini, vagyis a constantinusi adománylevél a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, egyebek mellett azt a célt is szolgálta, hogy az egykori birodalom keleti felében élőket ne tekintsék többé „igazi rómainak”. S a birodalom keleti fele, vagyis Bizánc, köszönte szépen, majd ezer évvel túlélte a birodalom nyugati felét. Ilyesféle dilemma előtt állunk mi is.
A Donatio Constantinik pedig sorra jönnek hozzánk, de ma már ócska törpék, nyavalyás gazemberek írogatják mindet: Tavaresek, Sargentinik, Rutték, Weberek, Asselbornok, Jourovák – és mindegyik arról szól, hogy mi nem is vagyunk igazi rómaiak. Igazi ­nyugatiak. Igazi európaiak. De akarunk-e még azok lenni egyáltalán? A válasz elsőre ott van ­Verlaine mesternél:
„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: / jönnek a szőke és roppant barbárhadak / s a Birodalom únt akrosztikont farag / s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza. / A lélek émelyeg, árvasága kínozza. / Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak. / Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat / nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!”
Ó, igen! A barbárhadak itt vannak. Csak feltűnően nem szőkék. De az igazi kérdés már nem ez, az igazi kérdés maga a válasz, és Ady dilemmájának meghaladása, megtagadása. Vagyis mondjuk ki büszkén, újra és újra: Euró­pa ma mi vagyunk!
Ha most erre járna egy marslakó, és azt kérné, hogy mutassuk meg neki azt a híres Euró­pát, ezt a mi marslakónkat ma a következő helyekre tudnánk elvinni Európát nézni: Pozsonyba, Varsóba, Prágába, Krakkóba, Kassára, Egerbe és Budapestre, fel a Baltikumba, Zágrábba, Belgrádba és Dubrovnikba, s szinte félve mondom, de mondom: Szentpétervárra.
Európa, a mi Európánk, a normalitás, ha úgy tetszik, hát Thomas Mann Európája ide szorult vissza. S persze elvihetnénk a mi marslakónkat Berlinbe is, Párizsba is, Amszterdamba is, az épületeket még megmutathatjuk neki, de Európa lelkéből ott már nincsen semmi, csak ócska, hamis Donatio Constantini van mindenütt, és roppant, fekete barbárhadak. S ebben a mindenféle hangzavarban forduljunk ismét Rüdiger Safranskihoz:
„A globalizációs hisztéria azt jelenti, hogy károsodott vagy akár már teljesen tönkre is ment az embernek az a képessége, amellyel megkülönböztetheti, hogy egzisztenciálisan mi a közeli és a távoli. Erre gondolt Goethe, amikor figyelmeztetett, hogy az ember bajt okoz, ha olyasmire törekszik, amivel szabályos öntevékenység útján nem kerülhet összeköttetésbe. Mindaddig, ameddig a nincs igaz élet a hamisban tétel bűvöletében él az ember, nagyon nehéz összeszednie a bátorságot ahhoz, hogy saját erejéből leljen rá a neki magának igaz öntevékenységre. Aki meg akarja teremteni a maga tisztását a társadalmi lét dzsungelében és a globális kommunikáció szövevényében, nem nélkülözheti az értelmes önkorlátozást. Aki az életét a sajátjaként akarja formálni, annak tudnia kell, hol van az a pont, amelyen túl nem hagyja magát formattálni és in-formálni.”
És ezek a sorok még a sátáni Facebook-világ létrejötte előtt születtek! S igen: még egy kicsike in-formálás, és végképp Australopithe­cus lesz belőlünk.
S akkor fejezzük be elmélkedésünket Dosztojevszkij egyre érvényesebb és időszerűbb elmélkedésével, amely megjelent a Kell-e nekünk Európa? című kötetben, ezen belül pedig a Mi csupán bugrisok vagyunk Európa szemében című esszében:
„Az egész tizennyolcadik században mást sem csináltunk, mint ábrázatunk megváltoztatásán fáradoztunk. Magunkra aggattuk az európai ízlést, mindenféle fura ínyencségek evésére adtuk a fejünket, igyekeztünk nem fintorogni. […] Azt gondolják, gúnyolódom? Egy csöppet sem. Nagyon jól tudom, hogy nem is lehetett másként kezdeni. Még a Nagy Péter előtti időkben, a moszkvai cárok és pátriárkák idején történt, hogy egy modern gondolkodású moszkvai tiszt francia ruhába bújt, és európai szablyát kötött az oldalára. Pontosan a sajátunkkal szembeni megvetéssel kellett kezdenünk. S ha erről a pontról immár két teljes évszázada sem haladtunk sem előre, sem hátra egy tapodtat sem, hát úgy látszik, ezt a hosszú ácsorgási időt szabta ki számunkra a sors. Ha ugyan nem nevezhetjük elmozdulásnak azt, hogy mind jobban nőtt bennünk önmagunk megvetése, főleg, amikor kezdtük egy kicsit alaposabban megérteni Európát. Arra persze rá sem rántottunk, hogy Európában határozott személyiségjegyek szerint élesen elkülönülnek egymástól a nemzetek. 
Mi eleve azzal kezdtük, hogy ripsz-ropsz elpárologtattunk minden ellentmondó különbséget, s maradékként megkaptuk az általánosan »európai embertípust«, szóval már a kezdet kezdetén is csak a közöset, az európaiakat összekötő vonásokat vettük figyelembe, és ez fölöttébb jellemző. Azután – idővel még bölcsebbnek képzelvén magunkat – a civilizáció lett a vesszőparipánk, elvakultan és makacsul elkezdtük azt hirdetni, hogy a civilizációban rejlik minden, ami »általánosan közös«, ami az emberiség egységbe forrasztására hivatott. Még maguk az európaiak is csak bámultak, hogy jóllehet afféle idegenek és jöttmentek vagyunk, mégis mekkora a hitünk és a lelkesedésünk, s annál is inkább csodálkoztak, mert ők maguk – bizony-bizony – már akkoriban kezdték lassan elveszíteni önmagukba vetett hitüket. […] Aztán – e század közepére – néhányan közülünk méltónak találtattak a francia szocializmushoz való csatlakozásra. El is fogadták azt (a legcsekélyebb ingadozás nélkül) az emberiség egyesítésének végső megoldásaként, azaz régóta dédelgetett álmunk valóra váltásának eszközeként. Így aztán legszentebb célunk elérésének fogtuk fel azt, ami az önzés csúcsa volt, az embertelenség netovábbja, a gazdasági káosz és handabandázás felső foka, az emberi természet teljes meghazudtolása, mindennemű szabadság könyörtelen megsemmisítése, s mindez mit sem zavart bennünket.[…] 
És mit értünk el? Különös »eredményeket«. Mindenekelőtt ajakbiggyesztő mosollyal tekintenek ránk Európában. A legjobb és vitathatatlanul bölcs oroszokról is nagyképű leereszkedéssel beszélnek. […] Nem fogadtak be bennünket maguk közé az európaiak semmi áron, semmilyen áldozatért, semmilyen körülmények között. […] Amint önmagunkká válunk, végre emberi arculatot öltünk. Ledobjuk mostani majompofánkat, szabad lények leszünk, nem pedig rabszolgák vagy lakájok. Akkor majd emberszámba vesznek, nem tekintenek majd hazátlan, nemzetközi csavargóknak, az Európa-imádat, a liberalizmus és a szocializmus semmirekellő bugrisainak.”
Sok magyaráznivaló ezen nincsen. Legfeljebb annyit kell még megjegyeznünk, hogy Euró­pa ma fordított utat jár. Így elveszíti és megtagadja nemzeti jellegét, s nem egyéb, mint hazátlan, nemzetközi csavargók liberális és szocia­lista bugrisainak a gyülekezete. Így nem nekünk kell elkötnünk kompországot a nyugati parttól, de a Nyugat indult el valahová, a semmibe. Abba a semmibe, ahol „európai értékek” alatt ma már a homoszexualitást, a kisgyerekek szexuális „felvilágosítását” (valójában zaklatását) és a 72-féle nemi identitást, valamint minden idegen beözönlésének az igenlését kell érteni.
A Nyugat elhülyült, elveszett, lótuszevők kondájává vált. Nekünk pedig át kell mentenünk a mi Európánkat a következő évezredbe, Közép-Európával, a Baltikummal, a Balkánnal és az oroszokkal egyetemben, s ma még abban bízhatunk, hogy az osztrákok és az olaszok nem vesztek el teljesen.
A többiek meg járják a maguk útját. Menjenek át a szivárvány alatt. Nekünk nincs ott semmi keresnivalónk.
(Vége)
Bayer Zsolt cikksorozatának első része ]]>ide kattintva]]>, a második része pedig ]]>ide kattintva]]> olvasható.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>