Ma 2018 január 18. Piroska napja van. Holnap Sára, Márió napja lesz.
Bayer Zsolt: Ahmed H. és a becsület

Bayer Zsolt: Ahmed H. és a becsület

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Idejött, zsebében hét, Unióba belépésre feljogosító, érvényes útlevéllel, aztán kerítésbe és rendőrsorfalba ütközött a magyar határon.
Ott volt például Szaladin. Mondhatjuk, hogy lovagias volt. Igaz ugyan, hogy ő foglalja el a Jeruzsálemi Királyságot, de egyik legnagyobb ellenfelének, Oroszlánszívű Richárdnak saját orvosait küldi el, amikor hírét veszi, hogy az angol király betegen fekszik táborában. Bátor volt, nagy hadvezér volt, igazmondó volt, igazságos volt, becsületes volt – legalábbis így maradt fenn emlékezete a keresztények között is.

Ahmed H. ezzel szemben egy gyáva, aljas, sunyi, hazug gazember.

Idejött, zsebében hét, Unióba belépésre feljogosító, érvényes útlevéllel, aztán kerítésbe és rendőrsorfalba ütközött a magyar határon. A többi pedig unásig ismert. Ahmed H. ott üvölt a szerb-magyar határon, üvölt a magyar rendőrökkel, egy megafonba ordít, és ultimátumot ad, miszerint ha nem nyitják meg a határt, akkor erőszakkal fognak áttörni Magyarországra. A többi migránst, az egész kibaszott csürhét ő hergeli, aztán történik, ami történik. Kitör az erőszak, a rendőreinket kövekkel, betondarabokkal, flaszterrel, kitépett oszlopokkal és karókkal dobálják, újra és újra nekitámadnak a kerítésnek, vízágyúval és könnygázzal lehet csak féken tartani ezt a csőcseléket.

]]>]]>

Mindez törvénytelen, pontosabban fogalmazva: súlyos bűncselekmény. A magyar törvények szerint terrorizmus. Ahmed H.-t a magyar bíróság elítéli, tíz évet kap.

Ezt követően beindul a szokásos gépezet. Az Ahmed H.-hoz hasonló gyáva, aljas, sunyi, hazug gazemberek nekilátnak, hogy szívük választottját kimenekítsék a börtönből, kimenekítsék az igazságszolgáltatás fennhatósága, tettei következményi alól. Ebben a dicstelen munkában benne van az összes Soros pénzelte NGO, beteg lelkű faszkalapok hada, pótcselekvésekbe menekülő idióták, mind-mind Ahmed H. szabadon bocsátását követelik; kretén gazemberek, akik a 21. század súlyos és sajnos irreverzibilisnek tűnő betegsége folytán képviselők lehetnek Brüsszelben, „szabadságot Ahmed H.-nak” táblácskákkal álldogálnak a kameráknak pózolva, hülye pofájukon  önnön fontosságuk és jóságuk hamis tudata; és persze az „érzékenyített bíróság” hatályon kívül helyezi az ítéletet, és Ahmed H.-t immár egy másik „érzékenyített”, kártékony idióta, bizonyos Bárándy ügyvéd „úr” védi, háta mögött az uniós pöcegödör és a Soros NGO-k teljes támogatásával.

Most kezdődött Ahmed H. pere. Mármint a második per. Mármint minden elölről.

Ahmed H., immár Bárándy által felkészítve és kiokosítva szemrebbenés nélkül hazudozik összevissza. Olyanokat pofázik, hogy ő a többi migránsra volt mérges, azért kiabált, és a rendőrök biztosan félreértették őt, és azt hitték, velük üvöltözik. Amúgy pontosan hallatszik, mit ordibál ez a gyáva tetű a rendőröknek, éppen ezért teljesen mindegy, mit hazudik.

Aztán azt is előadta, hogy ő nem dobált soha senkit.

Erre levetítettek egy filmfelvételt, ahol látszik, amint éppen szedi fel az aszfaltot és hajigálja a darabokat, amire azt bírta mondani, hogy lehet, már nem emlékszik, de amúgy is a többi migránst dobálta mérgében(!).

Sajnos a bíró nem üvöltötte le a fejét, hogy fejezze be a hazudozást, máskülönben azért is megbüntetik, vagy kivezetik, vagy pofán vágják, de úgy, hogy élete végéig megemlegeti.

Nem. Semmi ilyesmi nem történik és nem fog történni.

Ahmed H. végig fogja hazudozni a teljes tárgyalást, Bárándy útmutatásai szerint, a „civilek” meg a „jogvédők” is ott fognak szekundálni ehhez az egész ocsmány színjátékhoz, csak azért, hogy ne legyen precedens, nehogy akadjon egy rohadt, becstelen, migráns, egy rohadt terrorista bűnöző, akit elítélnek. Mivé is lenne akkor az önfeladás, Európa elpusztításának remek terve, ha Ahmed H.egy magyar börtönben rohadna meg, ahogy megérdemelné?! Nem, ezt nem engedhetik meg ezek a gazemberek. Úgyhogy körömszakadtukig küzdeni fognak ezért a szír disznóért.

A többi pedig csak azon múlik, vajon a bíró „érzékenyítve” van-e már, vagy csak a törvényeknek van alárendelve. A törvényeknek és az igazságosságnak. Majd meglátjuk.

Bayer Zsolt

Forrás: ]]>Bádog - Bayer Zsolt blogja]]>

Hozzászólások

Béla
2018-01-10 05:28
Most kell parlamenti törvényt hozni, vagy jövőre, ha lekopogjuk igazi kétharmad lesz. s magyarok maradhatunk. Ahol a többiekről is oly módon rendelkezik a magyar állam, aki határsértőket, embercsempészeket támogat, kapcsolatba került velük segíti őket 10 év börtönt fog kapni A határsértők pedig amikor vagy hat nyelven olvashatták a figyelmeztetéseket, mégis betörnek ide, 20 év kényszermunkát kapjanak, regisztráció nélkül, csak egy számot, s 20 év mulva toloncoljuk ki őket, ahová akarják. addig vályogtéglát csinálhatnak napi 12 óra csontbrigádos, Faulkner s Steinbeck által leírt börtöniparban, garéi dioxin mentesítések az uránbányák, sorolhatatlan, mennyi szép s jó hely várja őket itt. aki közlekedik velük, jó ha tudja, ezért 10 éve hasonló kényszermunkát kockáztat. legalább a családiház gyárakat,a börtönipar segíthetik...Az EU kényszerbetolakodóit is azonnal le kell csukni, .. még mindig elegánsak vagyunk velük szemben ezzel a módszerrel, az afrikaiak annak idején, bizonyos részeken, meg is ették a turistákat... az a legjobb módszer,, Albert Schweitzer sopánkodik is, ott aztán nem lehetett téríteni, segíteni. a feketék másik húzása, hogy a leprásokat csak lerakták a svájci orgonistához, adottságnak vették, hogy van egy botor lélek, aki gondozza őket...Hála, becsület? Szaladin talán, volt egy leprás vezető is, Nagy Lajos királyról is pletykálják.Soros kigyói még ezer veszélyt fognak jelenteni, olyan járványokat hozva, melyeket az őshonos fajok nem tudnak kezelni..
Béla
2018-01-10 10:49
Látom Bayer itt előkelő társaságban van. Az Igazsággal és velem. Nos, a soros pápa cikkhez is, de ide is. Tökéletetesen illik, egy régi magyar újságíró igen bátor cikke. Lendvai Istvánné. Éppen most utáltak ki vele, egy másik oldalról, vélvén sérti őket, egy cikk végig-olvasása. Igaz, ott Babits eredeti cikkét, a hazaáruló igazi haza cikket is betettem. S pár sor véleményt, elismerem, ez néha másoknak hosszú. Nekem rövidnek s tömörnek tűnt.Itt viszont senki nem vádolhat azzal, hogy zavarok másokat, mert nincsenek mások. Trollkodással sem, hiszen egyedül vagyunk a Teremtővel. Nézzük akkor Lendvai Istvánt!.
Béla
2018-01-10 10:53
„HAZA ÉS EMBERISÉG (Nyílt levél Babits Mihályhoz) Uram. nem kell Ön előtt igazolnom személyes elfogulatlanságomat: ennek a lapnak a hasábjain elégszer hódoltam nagy költői tehetsége előtt. Rákosi Jenő hadjárata alkalmával külön levél¬ ben is kifejeztem Önnek felháborodásomat az agg méltóságos csúnya, kenyérre menő hajszája miatt. Ha most megdöbbenve és kétségbeesve kiáltok Önre; mini egy holdkóros filozopterre, aki nemcsak maga tébolyog az értelmi halál peremén, hanem aki egy egész magyar diákgenerációt akar oda fölhúzni a hajánál fogva s akire rákiáltanom azért is kötelesség, mert egészséges földrezuhanása csak gyógyulási, váltságot jelenthet önmagának is. annak a szerencsétlen diáknemzedéknek is, akkor nem személyes elfogultságot akarok jóllakatni, nem szellemi tornában akarok könnyű — sajna, nagyon is könnyű és nagyon keserű diadalmat szerezni a «költőfejedelem» fölött. A szakadékot akarom megmutatni, amelynek szélén Ön bizonyára jóhiszeműen és érdektelenül tébolyog, fölocsúdásul ön-magának és okulásul mindenkinek, s ha ez nem sikerülne is, legalább a tragikus vonagló magyar lélek nevében vétót kiáltani arra, amit Ön művel. Ön az Új Világban — Purjesz Lajos és Benedek Marcell radikális ifjúsági folyóiratának első számában — kifejti, hogy milyen dolgozatot írna Vörösmarty Szózatáról, ha ma lenne diák. Hogy Ön dolgozatával, nevének díszével tisztelte meg az Új Világot amely tizenötesztendős korukban szakállas, pápaszemes, zavaros eszű, minden common sensetől elrugaszkodott szociológusoknak nézi a magyar diákokat, az az Ön dolga. Hogy Ön Purjesz Lajos nevelő és újságírói képességeiben látja a Nagy Paidagogost, akire a nemzet virágának szüksége van, és Benedek Marcellt, a «Mi Hőseink» című jövedelmező háborús vállalat társszerkesztőjét tiszteli meg a Fortissimo bátor pacifistájának szomszédságával, abba bele nem szólhatok. De Ön azt ígéri cikke címében, hogy meg fogja mondani, melyik «az igazi haza». Ön annak a halhatatlanunknak imádságos versét kommentálja, aki ezért az országért megőrült s aki úgy kezdte egyik utolsó versét: Mi nékem a világ, ha nincs hazám? Ez akkor is érdekelne minket és akkor is közügy volna, ha nem Ön cselekedné, akit Ignotus annyiszor mondott kongeniálisnak Vörösmartyval, aki a Vörösmarty-Akadémiának egyetlen koszorúsa szegény tragikus Ady Endre elhanyatlása óta, Ön. a költő, aki a nyelv egész titokzatos, nagyszerű életét éli költői izgalmaiban, a költő, akitől ínséges napjaiban hitet, reményt, igazodást, fáklyavilágot vár a nemzet. Ön azon is kezdi, hogy ma jobban megérti a költőt, mint még öt év előtt. «Mintha az Idők utolérték volna ezt a nagy előreszálló izgatott és sötét fantáziát.» Nos, hogyan érti Ön Vörösmartyt? — «Népek hazája, nagy világ!» ... A «népek hazája» nem ügyel kiáltásainkra; a «nagy világ» el van foglalva a maga bajával, a maga forrongásaival: és ezer meg ezer lélek kérdi még remegve, hogy csakugyan hazájuk lesz-e a népeknek, vagy mindörökre csak küzdőterük. Mi velünk, kis néppel, senki sem törődik, sőt rosszakarattal néznek mi ránk.» Ön meglepő jóakarattal rosszakaratnak nevezi azt, amit csehek, oláhok, szerbek művelnek ezer meg ezer magyar emberrel (Emberrel, uram, EMBERREL, ha ugyan elfogadja, hogy a magyar is ember, ami meglehetősen kétséges), férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, alispánnal épp úgy, mint proletárral. Arról természetesen, hogy ezt a rosszakaratot föltételezhettük és megelőzhettük volna, hogy ez a rosszakarat húsz év óta ordít és acsarkodik körülöttünk, hogy ezt a rosszakaratot a Jászi Oszkár folyóiratával és könyveivel hizlalták hétfejű sárkánnyá, hogy ez a rosszakarat ma nem sózna, botozna és akasztana, ha mi (mi, a nép, a népkormány) nem fölényes pacifizmussal felelnénk rá, — arról Ön persze nem tud. Hiszen Ön nem politikus. Nem? Tévedés. Ön későbbi soraiban — elképpesztő naivitással — igenis politizálni fog, minősítetten (inkább minősíthetetlenül) politizálni. — «Rettenve kérdezzük: Miért? Vétettünk mi az Emberiség ellen, hogy így bánik velünk? És ez a vége annyi rettenetes áldozatnak, ez a gyümölcse annyi lángoló hazaszeretetnek, annyi hösiségnek, ötödfél esztendő halálmegvető küzdelmeinek. Hát ez fakad a hősök véréből?» Ó igen, ezt a kérdést mi is elbőgjük álmatlan éjszakáink égő párnáinak, ezt ordítottuk már a Tisza-rendszer felé, amely legalább ordítani engedett egyetmást, ezt a kérdést fojtják belénk ma azok a szabadítók, azok az Emberek, akik pénzt és fegyvert adtak az oláh «rosszakarat» kezébe, ez borong azoknak a magyar katonáknak és tiszteknek a homlokán, akiket reszkető gonddal óvtak meg annak a folytatásától, amit a piavei lázadással megkezdték, de a felelet amely a detektives éjszakába belehördül, vajmi más, mint amit Ön ad, a katedrái vátes. Mit is felel Ön? Feleli a következőket: «Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért. .. !» De az ész szava hidegen mondja rá, hogy lehet És hogy nem egy nemzet szempontjából kell ezt nézni, mert hiszen minden nemzet áldozott, és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt. És hogy semmi ez, és nem is olyan rossz, mert mit jelent egy nemzet? Semmit! — Ember, Mensch, Man, Homme, Uomo, Hombre! S ezt Ön felnőtt korában mondja és ezt egy magyar költő mondja és ezt Ön Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Pécs felé mondja? Jó. mi a legszörnyűbb Mohácsot éljük s ön, a melegszívű poéta megáll a «hősvértől pirosult gyásztéren» és nem sóhajtva köszönti, hanem mint egy hideg kinaj bonc, a Kritik der reinen Ver- nunftot mormolja, mikor «vérözön lábainál s láng¬tenger felette.» Jó, ön most az ész hideg szavával hűti poklos sebeinket, legyen: Ön most egyszerre fülig szerelmes a «hidegüllepü» Észbe, akit a babája kisujjáért való izgalmában, minden emberi és költői emóciójában csúffá tesz, csúffá kell, hogy tegyen, mert a hideg észtől ugyan soha a «Fekete, fekete» vagy a (Danaidák» zenéje meg nem fogant volna lelkében. De ha ész, akkor legyen ész és ne tiszta őrület. Nos, mi egyéb tiszta őrületnél az, hogy Ön ideáll, a megbotozott nők és bebörtönözött férfiak mellé azzal, hogy mindezt ne nézzék egy nemzet «szempontjából»? Hát belehelyezkedjenek a nemes, krisztusi megértés jegyében annak a szerb, oláh vagy cseh kancsukának a rostjaiba, amely egyes- egyedül szerb, oláh vagy cseh «nemzeti szempont» szerint igazodik a magyarok meztelen hátára? Hát van egy másik, egy «emberi» szempont is, amelyből nézve meg kell csókolni azt a kancsukát? Mily egyszerű s mily fölényes Ön: «minden nemzet áldozott és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt.» Bizonyára, de talán áldoztunk mi többet minden nemzeteknél — az imént Ön is mondott valamit ez áldozatokról — s abból, hogy mi áldoztunk többet, mint akárki, olyan kanti hidegséggel következik az, hogy ráadásul szenvedjünk még többet, mint akárki, szenvedjünk ráadásul némán, a nemzetfölötti megértés boldog kéjével s küldjük el elismerő iratul a csehzsupánoknak az Ön cikkét? «Bizonyára kell bukó félnek is lenni, ha egyszer háború volt» — ó igen, ez olyan matematikaian világos, olyan egyszerű, az a «bizonyára» annyira a «szkepszis kötelességével» van mondva, amelyet Ön mindig hangoztatott, de olyan rendben van-e az, hogy ekkorát buktunk? Mily tiszaistvánian játszi és a hisztérikus vénasszonyosságtól menekülő hideg fölény az, hogy «ha egyszer háború* volt. ..» hát te Úristen, nem rettegett valamikor Budapest a kozák lovak patkójától, nem volt itt oláh hátbatámadás, nem fenekedtek itt mindnyájunk életére azok. akik most bottal és puskatussal mutatják meg, mitől menekülünk vala, ha — borzasztó még kimondani is — mi győztünk volna, vagy ha akartunk volna még egy kicsit, csak egy pár hónapig még magyar katonát látni? S miért oly hideg és kanti fölény most a pacifistától annak bevallása, hogy a háborúban igenis kelt lenni bukó félnek, hogy igenis a fegyverek forró szava dönt a nemzetek sorsán, mikor az ész hideg szava öt éven át prüszkölt az ellen, hogy a XX. században fegyverek merjenek dönteni, hogy utóbb is a mi fegyverünk merjen győzni, hogy egyáltalán legyen ebben a háborúban «legyőzött fél», és hogy — horribile dictu! — lehetőleg mi legyünk a nembukó fél! Te nagy Aristophanes, vidd hírül az alvilágban Geszt urának, hogy az ész hideg szava a Fortissimo költőjének ajkán az Ő zsarnoki igéit papolja s a pacifista hajlandó csókolgatni a kard vasát, csak ne honi termék legyen, hanem «made in America!» De Babits, az Isten szerelméért, tudja Ön a bőrfotelében otthon, hogy mi az a «semmi» és mi az a «nem is olyan rossz?» Tudja, hogy az felhasogatott hát, bemocskolt női becsület, megalázott férfiasság, átlőtt proletártest, kioltott gyermekélet, minden temetőinknek, egész volt és mai kultúránknak megvesszőzése? Tudja Ön, pacifista, hogy az a «nemisolyanrossz» nem csettingetve kóstolgatott pezsgő, hanem forró, emberi vér? Nem tudja. Azt sem tudja, mi az a nemzet. Mert akkor nem mondaná, hogy nem jelent semmit. Igaz. Ön hozzáteszi: «nem jelent semmit, mikor a világ sorsáról van szó.» De annál hülyébb a dolog. Hol látott Ön nemzetet, amely kéjjel dögölt meg «a világ sorsáért», ezért a ködös ideáért, és mit gondol Ön, mi az a «világ sorsai, ha nem a nemzetek sorsa? Az eleven világ, a reális világ, az a nemzetek világa. Az a világ pedig, amelyért Ön ilyen hideg fölénnyel dögleti a magyart, az az Ön ideológus konstrukciója, egy jeges agytermék, már pedig Kant is leereszkedett a reine Vernunft gleccser¬világából a praktische Vernunft melegebb zónájára, mihelyt erkölcsről, művészetről, politikáról akart szólani és megmondta, hogy a «szemlélet fogalom nélkül vak, a fogalom szemlélet nélkül üres.)) Szemlélte Ön valaha az életet? De Ön tovább megy: «És nem volt hiába (már mint a mi fölfordulásunk), ha egyszer a világ békéje sarjad ki belőle, ha okulnak az emberek a szenvedéseken és belátják, hogy testvérekké kell lenniök, ha ledöntik a falakat nemzet és nemzet közt, ha megvalósul végre a népek hazája: akkor nem hiába ontották a szívek vérüket, még ha a nemzetük belepusztul is, még ha minden nemzet belepusztul is. Mert az Emberiség előbbrevaló, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek, amelyeknek nevében ha¬lomra ölték a szent Emberiséget, kínozták és keresztre feszítenék az Isten képmását.)) Engedje meg, Babits, de nincs agyam, nincs idegrendszerem, fölfogni azt a képtelen, azt a szaturnuszbeli lelket, amely ilyen őrült gallimatiászt tud hidegen és fölényesen papírra vetni. Hol látja Ön azt, hogy pont a világ békéje sarjad, pont abból, hogy csak a magyar nemzetet feszíti keresztre az a bizonyos enyhe «rosszakarat?» Hol látja Ön, hogy a cseh, az oláh, a szenP okul a mi pacifizmussal vállalt szenvedéseinken, és a deres, amelyen magyarok feküsznek, éppen az az iskolapad, amelyen a csehek, oláhok, szerbek a testvériséget tanulják? Vagy azok a haramiák az Ön Kant-fordításán, az örökbéke filozófiáján buzdulva öklözik testvéreinket? És hol pusztult el más nemzet e rettentő világomlásban úgy, mint a magyar. S Ön nem meri, egy szóval nem meri azt a konzekvenciát levonni, hogy ne pusztuljon el tehát a magyar nemzet sem, hanem a pacifisták sajátos vérszomjuságávál (amely inkvizitori dühében azonos mindenfajtájú ideológusnak a vakságával és gyűlölködésével) oda lyukad ki, hogy pusztuljon el minden nemzet, csak az Emberiség maradjon meg! Törjenek kerékbe engem, öljék meg asszonyomat, verjék agyon a gyerekemet, irtsák ki minden rokonomat, sebaj. Csak a Családom maradjon meg egészségben, csak a Családom örömét el ne rontsák! Hát hol a Mars¬fenében képzel Ön világot, ha minden nemzet elpusztul? És hát mi az ördögöt képzel Ön: azok a nemzetek nem egymásnak üzentek háborút, hanem az Emberiségnek? Nem egymást marcangolták és a maguk jogos vagy vélt érdekeiért harcoltak, nem egymást lőtték rostává, hanem azt a ködös ideát, amely az Ön fejében lóg? «Legyünk férfiak!» — mondja Ön — «lássunk és mondjunk ki mindent szabadon! Nem a hazafiságra tanít az idő! Emberiségre tanít!» Nos, Önnek ma igazán csekélyebb kockázat a gondolatait szabadon kimondani, mint nekem: de Önt ausgetippelt Emberiségre tanítja az olasz-jugoszláv marakodás, a szerbek által gyötrött horvátok ordítása, a magyarok és nemzetiségi testvéreik gyötrelme, a japán macska leselkedése Európa házatetején es Wilson kábelogramja, amely egyszerre leszerelte az amerikai flottaprogramm heves ellenzékét, Emberiségre a Lenin hekatombái? «A Haza nevével rútul visszaéltek«, — ó, all right, de nem azért éltek-e vissza vele, mert először idegenekért véreztették a magyar százezreket, aztán az önvédelmi háborút lehetetlenné tették azok, akik a magyar katona kezéből kivették a fegyvert és az oláhok kezébe dugták, mert először II. Vilmos hazájáért véreztünk, azután egy ostoba ideológiáért szenvedünk, de soha a hazánkat nem szolgálhattuk? Vagy olyan semmi az a haza, amilyennek Ön az imént mondta és akkor nem lehet vele visszaélni, mert egyáltalán nem is lehet, nem is szabad élni vele, — vagy nem. S akkor következnék, hogy most, a régi rendszer elpusztulásával okosan, helyesen éljünk vele. «Jelszónak használták a gyilkolásra, babonának, mely a bűnöket takarta, szájtömő kócnak, a szabad szó ellen.» Igen, ez betyárság volt, de nem kell-e akkor megtagadni az Emberiséget is, amelynek nevében szintén gyilkoltak Poroszországban és gyilkoltak nálunk is, babonáztak és bűnöket takartak és kócot tömtek a szájakba és tömnek ma is. — vagy Ön mindenről megint nem tud odafönn a felhős Trónuson? «És talán azért bűnhődik a Haza. Legyünk férfiak, mondom, és mondjuk ki nyíltan: igenis vétett a nemzet az Emberiség ellen! Vétett, mert gyenge volt. mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz meg¬szokásból az Emberek szabadságán és a népek jogai ellen szövetkeztek.» Nos, mint látom, a bűnhődés jogosságában Ön is kételkedik egy óvatos talán-nal, és ezért a talánért lövik le Pozsonyban a kokárdás magyar diákot? Vétettünk mi az Emberiség ellen olyasmit, amiben senki más nemzet e kerek világon nem bűnös? Mit, mikor? Hol voltunk mi abban a helyzetben, hogy vétsünk, és pedig egyesegyedül csak mi vétsünk? Talán az volt a vétkünk, hogy Ausztriát fölhizlaltuk a magunk rovására? Hiszen ennek a hánytorgatását mindig Önök bélyegezték ostoba sovinizmusnak, embertelen egoizmusnak! Talán az volt a vétkünk, hogy mi a nemzetiségeket nem sóztuk, botoztuk, akasztottuk, hanem hagytuk élni, fejlődni, gazdagodni őket? Vagy azzal vétettünk ilyen szörnyűt, hogy nem engedtük Pestre az oroszt (ó, hol lenne Ön már akkor az egész Tiszta Ésszel!) és nem engedtük már 1916-ban Kolozsvárra a dicsőséges oláh haramiákat? Talán az volt vétkünk, hogy szalonkocsin járattuk az oláh vezéreket, akik már akkor a szemünkbe röhögtek, és ma is nálunk székelhet hivatalosan az az oláh követség, amelynek előszobája tele van az erdélyi pandúrproklamációkkal s ahonnan vihogva nézik Erdély haláltáncát? És ha valóban gyengék voltunk, — az egész magyar parlament, amely a háborút megszavazta: a Károlyi-párttal egyetemben -- hát nem azért kergettük pokolba a régi rendszert, hogy most aztán erősek legyünk és ne adjuk magunkat eszközül idegeneknek, ne hagyjunk garázdálkodni hóhérokat, akik — ismétlem — talán csak szintén embereket gyilkolnak, mikor magyarokat gyilkolnak, nem? «Azzal a mértékkel mérnek most neked, amivel a Te uraid mértek nevedben másoknak.» De őrült férfiú, hát hol mértek a mi uraink, akik még az oláh hazaárulókat is olyan csínján internálták, akik a német vagy oláh vagy akármilyen más hazát szolgálták, csak a magyart nem? hol és kinek mértek ők a kancsuka és az akasztófa cseh, oláh, szerb mértékével? És ha mértek volna jogosulatlanul a mi nevünkben, hát szabadna hozsonnázni most annak a «bűnhődésnek», amely a félrevezetésre ráadásul megint csak a nép hátán suhog? Nem, ezt még Ön is sokallaná: «Lehet-e egy népet felelőssé tenni?» kérdi Ön, és akkor nem értjük, miért magyarázza Ön is az Esz hideg szavával, hogy igenis, a nép felelős a múltért, a nép bűnhődik és bűnhődnie kell a múltért, és nem baj, ha mindjárt megszakad is belé? «És lehet-e egy népet eltüntetni?» kérdi Ön, nem is felelve rá, olyan természetesnek találja a feleletet. Nos, az oláhok, jobban tudják, ők igenis fölfogják, hogy ha a magyar nép egyedeit kiirtják, akkor konzekventer eltűnik a nép is, amely nem Eszme, hanem olyan fizikai valóság, mint az Ön szemüvege. «Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak — mondja Ön tovább egy nagylelkű gesztussal — nem a föld a haza és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi hazafiak estek — mondja Ön szigorú tanári megrovással — akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területéért, az élettelen földért. Nem a föld maga a szent, nem a föld a haza, a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben a szent: az az emberek emlékei.» Elernyed az ember karja írás közben. Tanár Úr, Költő Úr, Ember Úr, hát mégis, mégis csak paralízis, javíthatatlanul? Hát miért akar tőlünk földet, földet, minél több földet elragadni oláh, szerb, cseh? Mert az olyan semmi? Mert nem oláh, szerb, cseh hazát akar belőle csinálni? Volna itt még haza, ha azok az Önnél szekundába pónált «régimódi» hazafiak abba a tévedésbe estek volna, hogy egye kutya a földet, vegyék el tőlünk, legyünk rajta páriák, dögöljünk éhen, irtassuk ki magunkat, sebaj, a magyar haza megmarad; ha már híre se lesz a földön a magyar életnek, ott fog tündökleni Pythagoras szféráiban zavartalanul, mint egy tanári agyvelő? Hol lenne Ön és mindaz, amit Ön jelent? Vagy hát ön a Kritik der reinen Vemunfttal ül le az édes¬anyja sírján is és szekundát ad azoknak az ősanyáinak, akik régimódi naivitásukban kínnal és jajgatással, sőt véráldozattal gondoskodtak arról a szülő¬sejtről, amelyhez Önnek fenséges eszmélkedései lehetőségéhez olyan múlhatatlan szüksége volt, pedig rettentően lenézheti, mint csúf és alacsonyrendű fiziológiai kategóriát? Ön költő, Ön írt szép verseket az olasz föld levegőjéről: Ön valóban nem lát mást a magyar földben, mint üzletet és gazdaságot? Ön ilyen fölényes kalmár és agrárius és bankár tud lenni, mihelyt a magyar földről van szó? Ó boldogtalan és valóban vátesebb Ady Endre, korbácsoló szerelmese az avar halmoknak, érdemes volt elmúlnia neki ez egy mondat elől, hogy itt ne érje és a szégyen meg ne ölje! «Ami a földben szent: az az emberek emlékei.» De miért szentek emlékeikben az emberek? Azért, mert jövedelmes üzletet, belterjes gazdálkodást folytattak ezen a földön, semmi egyébért? Látja, a «régimódi» Vörösmarty, akit Ön nyomban idéz, másképpen vélekedik. Neki szent a föld, mert «Ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt, ez, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt.» De Ön azt mondja, hogy a «szellemi levegő» az igazi haza, nem a holt földek. Nos, a föld akkor hal meg, amikor így gondolkoznak rajta, és ha a föld meghalt, akkor Ön elmehet a szellemi levegőjével a tiszta eszmék birodalmába, de itt vagy átváltozik a tüdeje oláh, cseh, szerb, zulukaffer hódítók tűzzel-vassal terjesztett «szellemi levegőjéhez», vagy alászolgája. «Ez az igazi, a szent haza, amely nem kíván véráldozatot», — ó hogyne, a halott végleg megszabadult a katonai kötelességtől, rettenetes is lehet egy tanárléleknek a véráldozat, de Nietzsche bizony tanár volt és amikor a francia-német háború kiütött, dörögve követelte, hogy ő is teljesíthesse kötelességét, és Fichte tanár úr is csinált valamit a francia megszállás veszedelmei közepette: igen, de persze ők barbárok voltak és jóval kisebb elmék Babits Mihálynál. «Ez az a haza, amelyet soha sem lehet az Emberiség ellen fordítani», — all right, de mitévő legyen ez a haza, ha az Emberiség jön a fúróval, ellene jön, Tanár Úr, ellene! Megvetően nézzen a «régimódi» ellenségre, amely képes véráldozatot is hozni, csak hogy a hazája földjét, ezt az üzleti és gazdasági objektumot kiterjessze? Megfelel Ön erre is. « És ha igazságtalanok mi velünk más népek: ezt a hazát (már minthogy a szellemit) tőlünk el nem vitathatják: nincs okunk gyűlölködni érte és boszút koholni, mint a másikért, a földért.» Ó igen, Tanár Úr, Isten ments, hogy csúnya gyűlölködéssel feleljünk, aljas boszúkoholással arra az oláh, szerb, cseh kancsukára és hódításra. De nem jelölné meg precízebben azt a geográfiai fittyfenét, ahova ez a szellemi haza babitsi fölénnyel elvonulhat majd, ha itt egészen megeszik a földünket, ki¬irtják testünket-lelkünket, eltiltják a nyelvünket? Igaz. elmehetünk a fogalmak tág birodalmába, ahol Ön bizonyára naponta ebédel, vacsorál és ahol a könyvei honoráriumát is kiutalják majd, ha a föld végleg kicsusszan alólunk, mehetünk a fitty ... ó pardon, a szellemi hazába, véráldozat nélkül. Uram, talán goromba voltam, talán voltam olyan goromba, amilyen kétségbeejtő az Ön dolgozata. Kétségbeejtő, hogy Ön csak hazáján talál kíméletlen ostorozni valót s egy szava sincs a mások hóhérságára. Kétségbeejtő, hogy egy költő ilyen gyűlölködő és egy tanár ilyen tudatlan. Szörnyűséges, hogy az Ön «emberszeretete» hóhérokat igazol s olyan szívtelen, mint azé a filantrópé, aki elszalad a közeli, a reális koldus mellett azzal, hogy nem ér rá ilyen partikuláris ügyre csökkenteni az ő univerzális emberszeretetét, és retteg attól, hogy szubjektív talál lenni tíz fillér erejéig, lokálpatrióta lesz, amiért a saját utcájának koldusát támogatja a hapa- randainak mellőzésével. Szörnyűséges, hogy Ön nem látja a föld, a nyelv és a szellem összefüggéseit, és költő létére nincsen intuíciója annyi, mint annak a hídvégi parasztnak, aki négyévi frontszolgálat után hazajött Erdélybe fölakasztani magát, mert «hazája sorsát nem bírta elviselni», és hogy Ön hideg transz- cendentáliákkal emelkedik éppen a magyar sebek fölé és csak éppen azok fölé. Szörnyűséges, hogy Ön tanár létére olyanokat ír, amikért az elemi negyedik osztályában szekunda járna. Groteszk, hogy Ön a tolsztoji ábrándokat ragasztja vérző mellünkre, amikor nem tudja legalább titáni művekkel megbocsáthatóvá tenni elrugaszkodását. Tébolyító, hogy Ön olyan nyugodtan és fölényesen prelegál, mintha a béke és boldogság paradicsomában, valahol Új- Zélandban ülne egy akademosi fa alatt. Tébolyító, hogy a pacifizmust Ön is csak défaitismusnak tudja elképzelni. S itt ne vádoljon engem semmiféle militárizmussal: Ön már akkor volt szíves gratulálni antimilitarista szellemű verseimhez, amelyek a Nyugatban jelentek meg, amikor még a babája kisujjáról nem tett vallomást (attól Ön nem sajnálta a véráldozatot!) és a Fortissimo még nem dübörgött föl. Én mondtam akkor is olyan önveszélyes dolgokat, mint amilyen önveszélyes most egy szikrányi józanészt, egy unciányi magyarságot követelni vagy csak hangoztatni is. Ön egy rettenetes lelki ürességről tett megdöbbentő vallomást és örökre lehetetlenné tette nekem, hogy megvédjem azok ellen, akik költészetét iparművészetnek nevezik s Ady Endre önkínzó, szent szerelemmel és javítaniakarással ostorozó fajisága és erupciós művészete mellett Önt olyan haloványnak látják, mint egy bizantinüs metafizikát. Önben nagyobb a bizantinus, mint a metafizikus és a költő. Sok összefüggést világíthatnék meg szörnyű önvallomása fényénél, de kifogytam a helyből. Szánom, szánom Önt, parasztian egyszerű dolgok tudatlanját, tévelygő dervisét egy ál-emberi kategóriának, amelyet azért becsül kvalitatíve is nagyobbra, mert számbelileg többen férnek bele és rálátja a világra, pedig csak agyában valósul meg, és szánom Önt, aki családirtáson akarja kezdeni az Emberiség megváltását, masochi kéjjel csókolgatja a korbácsot, öngyilkosságra akar rábeszélni egy nemzetet, és sajátos demokráciájában reszket attól, hogy egyszerűségben, gyászban és haragban véletlenül egyforma talál lenni legközelebbi testvéreivel. Megmondtam ezt, vállalva annak az ódiumát, hogy egy forradalmi tekintélyt kritizálni merészeltem. (Új Nemzedék. 1919. március 8.)” Lendvai István.
Béla
2018-01-10 11:13
Nos. Babits cikke, Babits Mihály Új Világ, 1919. február 15. Az igazi haza. Nem teszem ide, ezt megtalálhatja, aki akarja.. Lendvait nem. Erre válasz volt, nézzék az időpontot, a fenti cikke Lendvainak! Hihetetlen! S most a Horthy korszak elején egy újabb, már rövid Lendvai cikk. Lendvai példátlanul kiosztja Babitsot. „180. BABITS MIHÁLY LEVELET ÍRT A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGÉNEK! Milyen kedves! És milyen őszinte! Babits Mihály, az ismert poéta, esztétikus és kiérdemült egyetemi tanár határozott és férfias lépésre szánta rá magát. Levelet írt a Magyar írók Szövetségének, amely egyesülésről bizonyára tudják kedves olvasóink azt, hogy ez egy ízig-vérig magyar és keresztény alakulás. Már magában véve az is meglepő, hogy Babits egy ilyen írói szövetségnek levelet ír, még meglepőbb azonban az, amit ír. Alig akarunk hinni a szemünknek! Babits Mihály és a Magyar írók Szövetsége! Vajon nem csalóka álom-e mindez, amelyből rideg valóságra ébredünk? Vagy valóban megváltozott-e a mi híres-nevezetes Babits Mihályunk s a Saulból Pál lett? Csakugyan átértékelte-e az átértékelendőket, valóban fáj-e neki az, ami minket emészt, és talán - alig merem leírni! - részt kér ő is a keresztény Magyarország megalapozásának munkájából? Csupa izgató kérdés, amelyre igazán bajos volna ebben a pillanatban megnyugtató választ adni. Bizonyára meglepő - írja Babits a levélben -, hogy mind ez ideig nem lépett be a szövetségbe. Érzi, hogy magyarázattal tartozik, annyival is inkább, mert hiszen irodalmi programja azonos a szövetségével. Konstatálja, hogy a Magyar írók Szövetségében konzervatív írók egyesültek, de nem baj, ő is mindig konzervatív volt, és ezzel az iránnyal szimpatizált. (Ujjé!) Lélekben velük van, de nem akar egyik napról a másikra átpártolni, nehogy azt higgyék, hogy most a gyengébbeket hagyja ott az erősebbekért. A közönség előtt akarja ezt az átfordulást megtenni írásban, és ha ez megtörtént, akkor fog nyíltan átlépni. Eddig a ravasz kis írás, amely élénk fényt vet Babits Mihály koszorús költőnknek komplikált egyéniségére. Lehetnek naiv és jóhiszemű emberek, akik bedőlnek Babits úr levelének, de mi - ne tessék rossz néven venni! - nagyon is vegyes érzelmekkel olvastuk a kitűnő író levelét. Mert vannak ám némi kis bökkenők! Sőt, igen nagy bökkenők vannak! Egyáltalában nem értjük annak a Babitsnak morális rohamát most, aki akkor, amikor Magyarország elterült az ellenséges csapások alatt és a zsidóság féktelen uralma tobzódott, akkor támadta a nemzeti eszmét, akkor írt a Szózat ellen, akkor hirdette, hogy fütyül Magyarország integritására, akkor tartott a tanárok szociológiai kurzusán olyan nemzetellenes előadást, hogy még ez a megrémített és terrorizált hallgatóság is felzúdult (az előadás szövegével szívesen szolgálunk!), akkor hagyta ki a a kuruc költészetet előadásai köréből, mert ez a költészet az ő nemzetellenes butaságai ellen bizonyított, akkor nevezte Petőfit ízléstelen fiatalembernek, s költészetét lesajnálta. S akkor nem jutott eszébe Babitsnak, hogy a saját leszúrt, haldokló faját támadja, mert akkor a zsidók voltak erősek, akik pénzt és egyetemi tanárságot adtak. Ekkor járt vidékre Kunfival egy autóban, üvölteni a nemzeti eszme ellen, ekkor nézték őt emiatt Fehérvárott őrült bádogos legénynek. Azt írja Babitsunk, hogy egyelőre nem óhajt nyíltan belépni a Magyar írók Szövetségébe, bár lélekben velük van stb., stb. Hát ez már igazán kedves! Honnét ez a fenséges nyugalom, ez a bölcs megfontoltság? Hát egyszerűen onnét, mert Babits úr jól tudja, hogy még mindig a zsidók az erősebbek, tehát még nem jó, nem kívánatos nyíltan vezekelnie. Titokban ugyan megteszi, hogy tajtékzó antiszemita tirádákat tart (sőt egy antiszemita könyv szerkesztésében is segített!), de hát nyíltan nem jó antiszemitáskodni, mert hát nem lehessen tudni, merre billen a mérleg. Ő a helyzet ura akar maradni. A keresztényekkel is fenn akar tartani barátságot, mert hátha egyszer tényleg ezek a bolond keresztények lesznek az erősebbek, s tőlük lehet egyetemi katedrát kapni. Addig azonban kétfelé fütyülünk, s titkos levélben nemesek vagyunk, zsidó társaságban pedig elítéljük a faji harcot. Hát kedves Babits Mihály úr, az ön leveléből éppen az hiányzik, amire pedig nekünk manapság a legnagyobb szükségünk van, hiányzik belőle az őszinteség. A játék nem babra megy, a magyarság életéről vagy haláláról van szó ezekben a nehéz időkben. Nekünk bátor, gerinces hitvallók kellenek, akik kiállanak a gátra és nem nézegetnek minduntalan visszafelé, az egyetemi katedrák felé. Önzetlen emberekre van szükségünk, akik őszintén, minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül óvják és védik megtiprott fajtánkat. Most nem lehet balanszírozni, nem lehet jobbra és balra kacsingatni, most előre kell menni bátran és férfiasán fölemelt fővel és nyílt homlokkal. Avagy remélhetünk-e a véres tavasz után egy eljövendő virágos tavaszban, ha azok, akiket az istenadta talentum vezetésre hívott, a cselekvés helyett tapogatódznak és dadognak? Oh, ennek az elfáradt nemzetnek valóban nagy szüksége van vezérekre, költőkre, prófétákra. És mi olyan szívesen megbocsátanánk még önnek is Babits úr, ha azt látnok, hogy ön csakugyan nem Saul már, hanem magyar tűzzel és reménységgel teljes Pál. De éppen ebben nem vagyunk bizonyosak. A levele után legkevésbé. Az a sejtésünk, hogy ön még most sem tudja, jobbra-e vagy balra. Pedig, aki még a kommunizmusnak nevezett héber svindli után sem tanult, az megbukott. Attól tartunk, hogy ön is így járt kedves Babits úr, dacára annak, hogy egyetemi tanár volt a kommunizmus alatt. Gondolat, 1919. október. 19-20.”
Béla
2018-01-10 11:17
Ezek tények! „134. A TANÍTÓK FORRADALMI FELADATAI Kunfi miniszter Székesfehérvárott Ma délelőtt 10 órakor Székesfehérvárra érkezett Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter. Kíséretében voltak: dr. Faragó Pál miniszteri titkár, Babits Mihály író, Migray József fővárosi tanár, Hajtai főigazgató és Mangu tanfelügyelő. Az őt üdvözlő kormánybiztosnak adott válaszában a miniszter azt mondotta, hogy jövetelének célja, hogy megnyerje a tanítókat a forradalmi eszmék számára. A megye-ház nagytermében, ahol az egész megye tanítói és óvónői várták, Kunfi miniszter a kővetkező beszédet mondta: - A tanító eddig csak az urak szolgája volt. A kormány most a tanítót a nép első vezetőjévé fogja tenni. Népkultúrát kell teremteni, meg kell szüntetni a kultúra monopóliumot, hogy ne csak a gazdagoké legyen a kultúra. Két harc vár a tanítókra: egy a jövendőéit, a másik pedig azok ellen, akik vissza akarják hozni a régi rendet. A tanítók a királyság intézményét nemcsak politikailag, hanem a lelkekböl is irtsák ki, mert a népnek a királyok a leggonoszabb ellenségei. A Habsburg-Lotharingiai család a leggonoszabb család volt Mindennél előbb bele kell oltani a gyermekek lelkébe Petőfi intelmét: ,,Akasszátok fel a királyokat!” A népkormány nem fogadhatja el azt az erkölcsöt, amelyet az egyház kétezer évig tanított, hanem az emberi szolidaritásra, szocializmusra kell építeni a fejlődést. A munkának, a szabadságnak új világa keresztül fog gázolni azokon, akik nem illeszkednek bele az új rendbe. Ezután a tanítók a miniszter kezébe letették az esküt. Majd, miután Babits Mihály egy Ady-költeményt adott elő, ismét Kunfi szólalt fel, és ezeket mondotta: - A legközelebbi napokban néptörvény fog megjelenni, amely eltörli az iskolagondnokságot és az iskolaszéket a mostani formájában megszünteti. Az új iskolaszéknek a tanításba beleszólása nem lesz, csak adminisztrációt fog végezni. A kormányon levő forradalmi pártok becsületbeli kötelességüknek ismerik az egész népoktatás államosítását, és ígéri, hogy a választások után két-három hónappal felekezeti tanító Magyarországon nem lesz. Felhívta végül a tanítóságot, hogy világosítsák fel a népet a választásoknál, hogy ellenforradalmárok ne juthassanak a parlamentbe. A gyűlés délután fél kettőkor a Marseillaise éneklésével ért véget. Világ, 1919. március 13.”
Béla
2018-01-10 11:24
Erről hallgatnak a gyerekek történelem és irodalom könyvei. A nemzet és az Istenhit elleni támadási módszer, pontosan látható Babits cikkénél. S az is, ahogy az Angyal harcolni kezd az ördöggel. Ma multikulti, de már a babitsi somolygó bégetés is ugyanaz. „Mivé is lenne akkor az önfeladás, Európa elpusztításának remek terve, ha Ahmed H.egy magyar börtönben rohadna meg, ahogy megérdemelné?! Nem, ezt nem engedhetik meg ezek a gazemberek.” 1800 óta, amikor a védtelen magyar, lengyel és orosz nemesi társadalmakba beszivárogtak, ezt készítették elő. Bayer éppen úgy a győzelem reménye nélkül harcol, mint Lendvai István. Mi rokonok vagyunk.
Béla
2018-01-11 05:28
örömmel látom, hogy azért, ez itt a csoda kategóriája, Horváth Ágnes megértette, miért is tettem be régi cikkeket. Teljes kudarcot vallottam vele Artur néven,másutt. (A neveket a gyerekek adják nekem, hevesen védve névtelenségünket.) Olyan üzenet a palackból jellege kezdett lenni. Ma ott tart az átlag szellemi képessége, morális válságát nem is említve. Hogy képtelenek egy 1919 március 8. vezércikket elolvasni. Ez botrány és fájdalom nekik. Horváth Ágnesnek ajánlom, a Lovas alatt a Ferenc soros pápa szép profilja alatt Lendvai 15 oldalát.. Csak 15 oldal. Néha az az érzésem, egy levegővétellel fel tudom olvasni, oly gyors, oly gyönyörű és tökéletes.. Lendvai az újságírás zsenije.Iszonyúan félnek tőle azok, akik egész közvetlen közelről mérgezték Adyt, s tették tönkre Kosztolányi életét, s még oly más emberét. (Igaz kivételek is vannak, Benedek Elekné, vagy Márai Lolája, vagy Erdős Renée..ez is az Igazság.)

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Életmód (1) Jobbegyenes (1186) Nagyvilág (1579) Kultúra (3) Tv fotel (65) Tereb (125) Világ história (922) Irodalmi kávéház (408) Gasztronómia (538) Rejtőzködő magyarország (170) Heti lámpás (140) Magyar millenium (1223) Belföld (1) Mondom a magamét (2230) Szépségápolás (15) Alámerült atlantiszom (142) Politika (1563) Vetítő (37) Flag gondolja (31) Gazdaság (588) Sport (724) Egészség (50) Emberi kapcsolatok (36) Mozi világ (453) Autómánia (61) Mozaik (484)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>