Többféle kimenetele lehetséges az árulásnak. Vannak ugye az okos árulók, az okos, ügyes becstelenek. Akik elárulnak barátokat, eszmét, hazát, cserébe aztán megkapják jutalmukat, azzal elvonulnak, és életük hátralévő részében vagy minden sarokból a lelkiismeret bámul rájuk, vagy még az sem, csak a megvetés. Az okos becstelent viszont ez többnyire nem érdekli, úgyhogy leghamarabb a névre szóló üstjénél kell eltöprengjen odalent a pokolban. Ebbe a csoportba sorolható például S. Lajos.

Aztán vannak ugye a peches árulók. Ők elárulják a barátokat, az eszmét, a hazát, de a végelszámolásnál hiba csúszik a dologba. Ilyen volt például Ephialtes, aki Leónidasz hátába vezette a perzsákat egy titkos kecskeösvényen át. Amikor Xerxész megkérdezte tőle, mit kér cserébe ezért, Ephialtes azt mondta: annyi aranyat, amennyit elbír. Erre ígéretet is kapott, majd amikor Leónidasz harcosaival együtt már holtan feküdt, és valahol már fogalmazták halhatatlanságuk sírfeliratát, Ephialtes jelentkezett Xerxésznél a jutalomért. A perzsa király pedig elevenen megnyúzatta őt, a bőrét pedig kitömte arannyal.

Igen, áruláskor nem árt számolni azzal a ténnyel, hogy az árulókat azok sem kedvelik igazán, akik igénybe veszik a szolgáltatást.

Végül pedig vannak az egészen ostoba árulók. Akik elárulják a barátokat, az eszméket, a hazát, majd pedig ott ülnek a semmi ágán, se jutalom, se igazi bűnhődés, csak a süket csend, amelyben kicsike, ám annál gonoszabb szívük bizony jó hangosan remeg.

Ennek a típusnak mintapéldánya Weber úr.

Bizony, bizony, Weber úr! Mi is történt most? Az történt, hogy még nem tudni, ki lesz az Európai Bizottság elnöke, de azt már lehet tudni, hogy ki nem lesz. Weber nem lesz. Az a Weber, aki elárulta barátait, saját politikai közösségét, az eszméket és értékeket, s ettől remélt sikert.

Bizony, bizony, Weber úr, ahogy egy zseniális magyar filmben elhangzik, „nem mindegy, hogy milyen szinten vagánykodik az ember, és ez bizony nem színvonal”. Ezt meg kellett volna néznie, mielőtt belevág ebbe a kalandba, ugyanis az intelem az árulásra is igaz. Nagyon nem mindegy, hogy milyen színvonalon áruló az ember, és ez bizony nem színvonal, Weber úr. Az nem színvonal, hogy egy kampányban a sajátjaim ellen kezdek el kampányolni az ellenfél helyett. Az nem színvonal, hogy a sajátjaimat árulom el, mert eleve azt feltételezem, hogy majd az ellenfél segítségével és jóindulatával jutok el a kívánt posztra. Az nem színvonal, hogy vérig sértem a saját politikai közösségem legerősebb tagját, aztán vérig sértem ennek a legerősebb tagnak a választóit is, kimondva azt a lehetetlen és idióta mondatot, miszerint „nincs szükségem a szavazataikra”. Nincs, mi, Weber úr? Most azért jól jönnének, ugye?

Az nem színvonal, Weber úr, hogy nem hiszek senkiben és semmiben, viszont azt feltételezem, hogy a politikai értékek csereszabatosak és cserélgethetők. Az nem színvonal, hogy amerre járok, mindenkinek azt mondom, amit hallani akar. Az nem színvonal, hogy mindenkinek meg akarok felelni. Aki mindenkinek meg akar felelni, az nem fog megfelelni senkinek sem, és téblábolhat a senki földjén, bottal ütve a megbecsülés és az elismerés nyomát. Milyen érzés, Weber úr?

Tegnap még úgy volt, elnök úr lesz magából, ma pedig ön csak a kicsike, Weber, a „jófiú”, hengeres uzsitasijában parizeres zsömle, úgy áll ott a pálya szélén, mert a nagyfiúk odébb rúgták kicsit, játszódjék magában, hóna alatt a mindenkinek megfelelés, a mindent elárulás ócska, kipukkadt pöttyös labdájával. Lehet töprengeni, Weber úr. „Légy hideg vagy forró, de ne légy langyos, mert azokat kiköpi szájából az Úr”. Ezt is el kellett volna olvasni, időben.
Auf Wiedersehen, Weber úr!

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>