Tabi László: Szerény ember

Este 11 után csengetésre riadtam. Magamra kaptam köntösömet, villanyt gyújtottam és kisiettem ajtót nyitni. Blekk Vince állt ott, egyike távoli rokonaimnak.

— Felébresztettelek... — mondta s hangja tele volt bűnbánattal — jaj istenem, hogy erre nem gondoltam...

— Sebaj — feleltem könnyedén (ha már egyszer felcsöngetett a pimasz) — fáradj beljebb, Vincém...

— Nem, nem... — tiltakozott hevesen — őszintén szólva csak itt a lépcsőházban néztem meg az órámat... Nagyon késő van, bocsáss meg, megyek

— Ne izélj, Vince, gyere be, kapsz egy feketét...

— Nem, nem... A világért sem... Későre jár, aludj tovább, öregfiú.

— Karonragadtam és becibáltam. Odatettem a spirituszlángot a lombik alá, hofy felmelegítsem a maradék felét. Vince ült és hallgatott.

— Hogy vagy? — kérdezte később halkan, szemlesütve.

— Köszönöm, jól. És te?

— Én is jól. Jaj, de restellem, hogy felébresztettelek... Ha csak sejtettem volna, hogy alszol...

— Hagyd ezt a marhaságot — vágtam közbe, és mert megmelegedett a kávé, tölteni akartam neki. Alig emeltem csészéje fölé a lombikot, megragadta a karomat:

— Köszönöm, elég... — rebegte — ne fáradj...

— De hát még egy csöpp sincs a csészédben...

— Nem akarom elinni belőled... Tudom, hogy kedveled a feketét...

— Marad nekem is...

— De eltehetted volna reggelre... Csak úgy beállítok ide és megiszom a feketédet... Bocsáss meg, öregfiú...

Rövid birkózás után megtöltöttem a csészéjét és odatartottam a cukortartót.

— Köszönöm, öregfiú... Ne... nem...

— Hát csak nem iszod keserűen?

— Nem akarlak megfosztani a cukrodtól... — mondta és vett egy csipetnyit — ritka kincs ez manapság...

Megkeverte a kávét és kortyolt egyet. Aztán tanácstalanul néztünk egymásra. Végre újra megszólalt, elvörösödve, halkan.

— Kérlek, ha nem haragszol, öregfiú...

— Parancsolj...