— Köszönöm tépen.

 

     — Köszönöm tépen? Jaj, te aranyos! Nézd, kérlek, Aranka, hogy csücsöríti azt a kis száját, mikor azt mondja: tépen! Jaj de édes ez a gyerek. Te!! ... Te drágaság.

 

     Aztán.

 

     — Bübüte, tit szejet Bübüte, a nénit, vad a bácit?

 

     Bübüke: A Majiszta nénit.

 

     Mariska néni: Jaj, te mindjárt megeszlek! Méj szejeti Bübüte a Majiszta nénit? Ude azéj, mej az ad neki cutojtát.

 

     Bübüke: Igen.

 

     Mariska néni: Hallod? Azt mondta, igen. Hallottad, hogy mondta?

 

     A bácsi: Hát a bácit nem szejeti a Bübüte? Na, megállj! Moszt haratszit a báci.

 

     A bácsi tényleg haragszik. Durcásan elfordul Bübükétől és az egyik ujját durcásan a szájába dugja. Haragosan néz Bübükére és összecsücsöríti a száját. Bübüke nem bánja. Az asszony könyörögve néz rám, mintegy elképedve, hogy hogy lehet egy gyerek ilyen édes.Tényleg, milyen egy édes egy ilyen gyerek. Nem is olyan édes.

 

     Továbbá.

 

     — Bübüte, most diditézni kell Bübütének. Ajukálni kell.

 

     Bübüke nyafog, nem akar aludni.

 

     — Bübüte, idenézz, néni, meg bácsi is ajutál. Idenézz; látod? Neked is muszály.

 

     Be akarják csapni a gyereket, hátradőlnek, behúnyják a szemüket és úgy tesznek, mintha aludnának. Bübüke figyeli őket, nem merik kinyitni a szemüket. Végre megúnják és tényleg elalusznak. Egyedül maradunk Bübükével. Nagyon unom magam, meg fogok ismerkedni a gyerekkel.

 

— Bübüte, — kezdem — méjt nem ajutál?

 

     Bübüke felém fordul és mély megvetéssel néz végig.

 

     — Nevem Réz Jeromos — mondja Bübüke hidegen és határozottan. — Az úrnak nem vagyok Bübüke. Ezeknek az vagyok, szegényeknek, mert rokoni viszony köt hozzájuk és el kell néznem a gyengeségüket. Részint belátásból, mert ők azt hiszik, hogy nagyon kedvesek, amikor így gügyögnek nekem és nincs szívem hozzá, hogy kiábrándítsam őket, részint pedig számításból, mert néhány évig náluk leszek most, ők gondoskodnak rólam és mondhatom, így kényelmesebb nekem, mintha magamnak kellene megkeresnem a kenyeremet, felnőtt gyanánt. Ezzel szemben én tartozom nekik kedvesnek és bájosnak és gyermetegnek lenni. Ők például azt mondják nekem: »Bübüte«, mire én selypítve felelek nekik, mert ez nekik örömet okoz, úgy látszik, hogy a pénzükért joguk van hozzá, hogy úgy mulassanak, ahogy ők tudnak. Ezek társadalmi félszegségek uram és én alkalmazkodom és kíváncsian kérdezősködöm és csudálkozom, mikor mindenféle butaságokat mondanak nekem a vasútról, meg a madarakról és úgy teszek, mintha ők nagyon imponálnának nekem, hogy mindent tudnak és én semmit se tudok. Alkalmazkodom, de higgye el, nehezemre esik sokszor.

 

     — Uram, igazán sajnálom önt.

 

     — Ne sajnáljon. Ha felnövök, nekem is lesz gyerekem és gügyögve fogok beszélni vele és tanítani fogom és imponálni fogok neki és az szót fogad nekem. Az emberek, ha idősebbek lesznek és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót. De most ne zavarjon, gondolkodom.