Ma 2024 március 29. Aguszta napja van. Holnap Zalán napja lesz.
34be19116d9ff60078dfd3de1e07b34c.jpg

Bodor Ádám: A Monbijou utca

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve
Bodor Ádám
Bodor Ádám 1936. február 22-én, Kolozsvárott született református, felső-középosztálybeli családban. Édesanyja, a székely Tóháti Ida felmenői között számos tisztviselőt találunk. Ez az életpálya az örmény-magyar földbirtokos apai ágtól sem állt távol. Bankigazgató édesapját, a mérsékelten konzervatív, hívő, nagy tekintélyű Bodor Bertalant 1944-ben a budapesti székhelyű Országos Pénzintézeti Központ és a Pesti Takarékpénztár és Hitelbank élére helyezték. A háború után meghívták a debreceni kormányba, de a család inkább visszatelepült Kolozsvárra. Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottsága jelentett meghatározó élményt a későbbi író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni.

Fontosabb díjak, elismerések:
 
1969 – Első Kötetesek Díja
1970, 1975 – Román Írószövetség Prózai Díja
1975 – Kritikusok Díja
1986 – József Attila-díj
1989, 1992 – Déry Tibor-jutalom
1990 – Artisjus Irodalmi Díj
1991 – Krúdy Gyula-díj
1991 – Magyar Napló Díj
1991 – Kortárs-nívódíj
1992, 1997 – a Soros Alapítvány Életmű Díja
1996 – Művészeti Alap Literatúra Díja
1996 – Márai Sándor-díj
1998 – Magyar Köztársaság Babérkoszorúja
2002 – Irodalmi Alkotói Díj
2003 – Kossuth-díj
 

A Monbijou utcában, ahol minden csupa kõ, füstös tégla, rozsdás vaspánt, porladó cement, egy helyütt kissé megnyílt a fal, és egy nyúl lépett ki a járdára. 

A zárkózott, lesütött szemû épület kormos falaival semmiben sem különbözött a többitõl, csak egy alagsori helyiségében égett a villany. Rebbenõ, sárga neonfény hullott újságpapírral letakart, összetolt bútorokra. Két szekrény között egy szék részletei látszottak, rajta kék köpeny ült, benne talán egy ember. Azért talán, mert az emberbõl nem látszott csak a székláb mellé kókadt hócipõ, a köpeny fölött meg egy darab fej. Úgy állt rajta a haj, mint egy halom korpa, amibe beletúrtak. A kék köpenyes ember valószínûleg aludt.

Ha mondjuk, vasárnap délután, úgy hat óra tájt Berlinben ismerkedésre szottyan kedvünk, talán nincs is erre alkalmasabb hely, mint a Monbijou utca.

Aránylag rövid, egyenes utca ez, rárúg a Spree folyóra, a Monbijou hídra, véletlenségbõl a Monbijou parkot is érinti röviden, egy kovácsoltvas kerítés mentén. Itt egyébként tülkölni tilos, parkolni tilos, megállni tilos, behajtani tilos. Így aztán a Monbijou utca annyira üres, hogy amikor rágyújtunk, a füst útja messzire követhetõ, lassan kunkorodva elindul, s a kaputlan, porlepte falak mentén, párkányok, fekete telefondrótok alatt ellebeg az utcasarkok felé. Amarról most csak összegyûrt szürke villamosjegyek gurulnak a fényesre kopott kövezeten. Nem kóvályog fölöttük kevéske szegényes levesszag, így hízott legyek sem úsznak levesszagban, ezt az utcát még a fecskék is elkerülik.

Csak a nyúl jött a téglafal felõl, még kissé porosan, remegõ orral körülszimatolt és elindult a Monbijou híddal ellentétes irányba. Két füle a sok markolástól csupaszra kopott, piheszerû bundájában könnyû szél matatott, fõleg egy száraz vöröses folt peremén. Oda volt pecséttel beleütve vörös festékkel egy nagy huszonhetes. Mindenki számára nyilvánvalóan a huszonhetes számú nyúl volt õ, aki most egymaga elindult délután a kihalt Monbijou utcán. Nem mondott se bût, se bát, eltotyogott.

A cigarettafüst mintha egy nyitott ablakon kicsapó meleg kapta volna föl, olykor hirtelen megemelkedett, ilyenkor az ereszig lehetett kísérni, ahol a kósza napfény rövid idõre sárgára festette. Kicsi lángnyelvek buktak a tetõre.

Valamivel késõbb egy kék köpenyes férfi termett az utca közepén, mint aki nagyon keres valamit, körülszimatolt, aztán õ is elsietett a Monbijou híddal ellentétes irányba. Mintha megriasztotta volna a távozó délután visszfénye, ami még ott tündökölt a messzi kupolák fölött. Ennek az embernek rettentõ elálló füle volt, feje darab kõ, haja szürke zuzmó. Ottmar Pfaffnak hívták, ez arról a táblácskáról derült ki, amelyet a mellén, a szíve fölött viselt: Ottmar Pfaff – Frauenklinik. Nr. 51. Hócipõt viselt, de fatalpút, erõsen kopogó léptekkel távozott.

Most itt volt az alkalom. Ha ismerkedni szeretnénk, valakinek a közelébe férkõzni, akár ennek a Pfaffnak is, akkor sürgõsen el kellene állni az útját. Igenis, láttuk õt, erre totyogott el a kis huszonhetes, bizonyára értékes szérumokkal és hormonokkal a fenekében. Kerítsük hát kézre mielõbb. És máris új ismerõsre tettünk szert.

De ha valami azt súgja onnan belülrõl, hogy nem, nem az a nyúl volt az, akire vártunk, és nem is ez az Ottmar Pfaff numero 51, a zuzmóhajú laborszolga, ha továbbra is makacsul válogatunk leendõ barátaink között, vessük hátunkat a falnak, és várakozzunk. Aztán vagy vetõdik még errefelé valaki, vagy nem.

Bodor Ádám, ketezer.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Egészség (50) Flag gondolja (36) Életmód (1) Tereb (146) Titkok és talányok (12) Autómánia (61) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Szépségápolás (15) Heti lámpás (310) Emberi kapcsolatok (36) Sport (729) Politika (1582) Kultúra (6) Gasztronómia (539) Gazdaság (702) Mozi világ (440) Nézőpont (1) Irodalmi kávéház (537) Nagyvilág (1309) Történelem (17) Belföld (10) Jobbegyenes (2778) Mondom a magamét (7501) Vetítő (30) Mozaik (83) Rejtőzködő magyarország (168)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>