Amondó vagyok, ha lehetősége van Magyarországnak a szereplésre, hát tegye. De mind a minőséggel, mind pedig a mennyiséggel bajom van. Konkrétan ezekkel: „A válságnak vége… A magyar tündérmese, avagy a magyar példa egy éven belül sikeres lesz” – idézet az interjúból.

Nem úgy fest, hogy a válság véget ért volna, sőt a KSH jelzése nyomán zuhanunk a recesszióba, s látván az ágazati adatokat, aligha nevezhetjük ezt a jelenséget átmenetinek.

Elismerem: a költségvetés hiánya lassan fenntartható szintre csökken, és jövőre végre lekerülhetünk az uniós szégyenlistáról – amelyen az EU-ba belépésünk, 2004 óta állandó szereplő Magyarország a magas deficitje okán –, „tündérmesére” aligha kell berendezkednünk.

Szerencsétlen egybeesés, hogy miközben a CNN-nyilatkozatot felkapta a honi sajtó, a brit The Economist az Orbán-kormány két évét értékelő cikkében a régiós összehasonlításban a legrosszabb teljesítménnyel bíró uniós tagállamnak titulálta Magyarországot. Eközben a forint árfolyama – igaz, jórészt külső okokból – újból gyengélkedésnek indult, a piaci elemzők pedig szétszedték a KSH negyedéves gazdasági növekedésről, pontosabban: éves alapon durván másfél százalékos visszaesésről szóló első negyedéves adatsorát.

És igazából ez az intő jel. Lényegében ugyanis a gazdaság minden szegmense megszenvedte a 2012-es év első hónapjait. Az eddig viszonylag jól teljesítő ipar veszített a lendületéből – dacára annak, hogy a fetisizált kecskeméti Mercedes-gyár beindult –, az építőipar évek óta krízisben van, a vállalati beruházások folyamatosan esnek. Lefagyott a banki hitelezés, és a lassan sztenderdnek minősülő válság- és különadók miatt cseppet sem vagyunk ínyére a befektetőknek. Sajnos a háztartások fogyasztása tovább mérséklődik, az állami és önkormányzati szektorban pedig a megszorítások nullázzák le a „központi” megrendeléseket. Magas az infláció, az áfaemelés és a reálbércsökkenés pedig a szolgáltatóipart küldheti a padlóra. Nem pusztán a másfél százalékos visszaesést jelző adat a problémás, hanem annak szerkezete is: egyre erősödik a feltételezés, hogy a gazdaság nem állt meg a lejtőn, és a második negyedéves szám is mínuszos előjelű lehet.

Ráadásul az eurózónában a válság sem látszik enyhülni. A görögök után a spanyolok csődveszélye is reálissá vált, ami az ilyen, hitelminősítői lerontással sújtott, sérülékeny pontokra, mint Magyarország, ismét ráirányítja a figyelmet. Lásd: a forintárfolyam ide-oda rángatózása.

A belső motorok kifáradása és a nemzetközi gazdasági helyzet romlása idején természetesen az új költségvetési program egy kedvező irányba tett lépés, kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát jelez az eddigieknél, ugyanakkor a kormány gazdaságpolitikájában némi fordulat kellene. Mondjuk egy üzleti terv az euró bevezetésére, amely Magyarország szerződésben vállalt kötelezettsége is, a közös uniós pénz meghonosításának útja pedig szabályozott pénzügyi helyzettel bíró képet illusztrálna rólunk – tekintettel arra, hogy ideges piaci környezetben egy alapvetően exportvezérelt gazdaság talpon maradása nem is akármilyen kihívás. Akkor meg különösen, amikor jelentősen csökken a gazdaság kibocsátási képessége. Ha a korábbi három–négy százalékos növekedési ütem végzetesen egy százalékosra esik, nem pusztán az államadósságot nem tudjuk kinőni, hanem akár tíz éven keresztül is stagnálhat a gazdaság, és magas szinten ragadhat be a munkanélküliség, az állampolgárok (különösen a fiatalok) jelentős része pedig kivándorolhat.

Még egyszer: szép-szép az előírt egyensúlymutatók mindenáron való teljesítése, ám eközben a kormánynak megállapodásra kell jutnia a nemzetközi hitelezőivel is.

Ha volt egy jó sztorink a Széll Kálmán-terv 2.0-s verziójával, ezt most a Nemzetközi Valutaalappal történő megállapodás hozhatná el.

De ez sem lesz egy tündérmese.