Egy évszázad múlva az első világháború nyitotta meg a váltáshoz vezető utat, helyezte fokról fokra az Egyesült Államokat vezető világgazdasági pozícióba, és tette megkerülhetetlenné az 1913-ban az ugyancsak magánbankok szövetségeként megalapított Federal Reserve Systemet (Fed), valamint az e bankok által kibocsátott dollárt − ami talán még fontosabb fejlemény.

A világháború – amelyben az USA 1917-ig finanszírozóként igen, de hadviselőként nem vett részt – kitűnő alkalmat kínált az európai antantországok (Anglia, Franciaország és mások, köztük a későbbi kisantant országai) eladósítására. A háború után ezek a hitelek Európában gazdasági hatalommá konvertálódtak, sőt később egy ideig kiterjedtek a vesztes Németországra is. A második világháború utáni pénzügyi rend tovább növelte az Egyesült Államok, de mindenek előtt a dollár − ezúttal már mint valós aranyfedezetet nélkülöző papíralapú magánpénz − világuralmi előnyét. (Aranyra történő beváltás az egyezmények ellenére soha nem történt, és 1973 óta „ideiglenesen” szünetel is.) A háborúból győztes hatalomként kikerülő volt Szovjetunió és a neki ajándékba adott ütközőzóna-államok, valamint Kína és az általa dominált ázsiai államok kivételével teljes volt a dollár diadala.

A múlt század 90-es évei hozták el a következő lehetőséget a dollár diadalának és a dollárdominált gazdasági szereplők (nagybankok, multinacionális vállalatok) világgazdasági hegemóniájának kiteljesedéséhez. A liberalizáció, dereguláció és privatizáció hármas jelszava volt hivatott az akadályok eltávolítására az útból, ezúttal az akadékoskodó nemzetállamok hatáskörének drasztikus korlátozását is beleértve. Ezt szorgalmazta a dollárközpontú gazdasági világrend vezető intézménye, az IMF. Akadályt az Európai Unió közös pénze és az ázsiai gazdasági hatalom Japán sem képzett, hiszen pénzei dollár-alárendeltségben működnek. Japán, miközben állama 200 százalékos GDP-arányos felhalmozott államadóssággal rendelkezik, amit kizárólag belföldről saját polgárai megtakarításából fedez, egyben 1600 milliárd dollárral finanszírozza az USA államadósságát, azaz annak külföldi terjeszkedéséhez biztosít forrásokat. Az euró dollárhoz való kötődését pedig éppen a 2008-as válság alatt láthattuk, amikor bajban lévő „európai” bankokat nem az Európai Központi Bank, hanem közvetlenül a Federal Reserve látott el likvid forrásokkal.

A 90-es évektől folyik gőzerővel a nemzetközi kereskedelem áramvonalasítása is. Sorra születnek a szabad kereskedelmi megállapodások az Egyesült Államok kezdeményezésére, mint az USA és Kanada közötti (1987), a hármas USA–Mexikó–Kanada (1994); szorgalmazzák az atlanti térség országaival is a megállapodást, és itt dübörög az európai partokon az átláthatatlan tartalmú TTIP, az USA és az EU között kötendő szabad kereskedelmi és befektetési megállapodás, ami ismeretlen tartalma miatt növekvő civil elégedetlenséget szül. Az egyezmények a dollár részére fogják szolgálni a pénzforgalmi terepet. Időközben ugyanezt készíti elő az EU Kanadával is. Nem véletlen a nagy igyekezet, mert a világgazdaság egyes – közben megerősödött – középhatalmai egyáltalán nem lelkesednek a dollárdominanciáért, és külön utakat keresnek. Ráuntak arra, hogy a nemzetközi intézményekben rendre világgazdasági súlyuk alatt szerepeljenek. A BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) egyenesen létrehozták alternatív pénzügyi intézményeiket, közös valutaalapot és beruházási bankot is alapítottak. Ahol lehet, kerülik a dollárt mint nemzetközi fizetési eszközt, újra előtérbe kerültek a nemzeti valuták cseréjén alapuló kereskedelmi módszerek.

Kína és Oroszország is milliárdokat áldoz a kereskedelmük növeléséhez szükséges infrastruktúrák finanszírozására. Nagy teljesítményű transszibériai földgázvezeték épül, Kína „ellen Panama-csatornát" kíván megépíteni, termőföldet vesz és bérel Afrikában, Ukrajnában.

Kiváltképpen figyelemre méltó az Európai Unió magatartása a folyamatban. Miközben a bizottság és a szakmai háttér gőzerővel dolgozik a kereskedelmi egyezmény tető alá hozásán, a tagországok lázasan keresik a kapcsolatokat a dollárdominancia alá nem tartozó világgal. Az EU tagországai legutóbb szinte egymás sarkát taposva igyekeztek befizetni alapítóként a Kína által kezdeményezett, ázsiai infrastruktúra-fejlesztő bankba. A bizottság rendre kettős mércét alkalmaz, ezúttal már nemcsak az európai gazdasági normákat megsértők ügyében, hanem az atlanti világon túli gazdasági kapcsolatok ügyében is. Franciaországnak ma is elnézik a túlzott deficitjét, amiért hazánkat sorozatban büntették, szemet hunynak nagy tagországaik és Oroszország üzletei felett, de megakadályozták a csehek atomerőmű-üzletét Oroszországgal, és a mi esetünkben is ez lett volna a fő irány. Bulgáriát az amerikaiakkal közösen térítették el a Déli Áramlat gázvezetékszakasz építésének engedélyezésétől, de később sajnálkoztak, hogy az oroszok lemondtak a vezetékről. Ma, amikor adott az alternatív gázvezeték lehetősége, a bizottság nem szorgoskodik legalább a költségek egy részének finanszírozásában, hogy legyen biztos gázellátás kisebb tagországaiban.

És mindez csak néhány jelenség annak bemutatására, hogy botladozik az dollárdominancián alapuló, egypólusú gazdasági világrend.

Boros Imre -]]> www.napigazdasag.hu]]>