Éppen a „jó gazda gondosságával” való gazdálkodás elősegítése érdekében tehát nagyon fontos, hogy a közösség időről időre pontosan áttekintse, hogy miként sáfárkodott a javaival, hogy a vagyona gyarapodott vagy fogyatkozott.

A fogyatkozás sem feltétlenül helyrehozhatatlan katasztrófa önmagában, de az már igen, ha ezt a közösség nem is észleli, vagy ha nemcsak hogy nem észleli, de nem is tud erről, vagyis „azt sem tudja, hogy mit nem tud”. A magyar nemzet már igen régóta ebben a helyzetben van. A régi szólás szerint igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz. Nos, valóban, elég nehéz elhinni – és elhitetni –, pedig igaz, hogy 1989-ig a statisztikai évkönyveknek volt egy olyan fejezetük, hogy „magyar nemzeti vagyon”.

Az 1990-es évkönyvben azonban ezt a fejezetet már hiába keressük, és ez éppen negyedszázada folyamatosan így van. A nemzeti vagyonnak tehát még a fogalma is eltűnt a statisztikai számbavételi rendszerből. Ja, persze, mondják erre a cinikusok, a nemzeti vagyonnal együtt azon, ami nincs, ugyan mit mérnénk. Egy szó, mint száz, nincs mentségünk arra, hogy az elmúlt negyedszázad drámai átalakulási folyamatain úgy ment át a magyar társadalom, hogy közben fogalma sem volt – és ma sincs! – arról, hogy a gazdálkodásának az alapját képező vagyona hogyan alakul/alakult. Ráadásul az 1989-ig tartó időszak nemzetivagyon-mérlegei is csupán a vagyonunk legszűkebben vett anyagi elemeire vonatkoztak, vagyis a viszonylag könnyen összegezhető legfőbb ingó és ingatlan vagyontömegre. A történelmi feladat pedig az lett volna, hogy ezt a vagyonnyilvántartást kiegészítsük, méghozzá két irányban is. Az egyik irányt a természeti vagyon jelenti, vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk, a „külső természet” vagyonelemei, a termőföld, az erdők, az ásványkincsek, energiaforrások, a víz, és ha furcsán is hangzik, de egyre inkább a (jó minőségű, tiszta) levegő is, lásd még a szén-dioxid-kvóták ügyét.

A másik irányt pedig az emberi „belső természet” jelentené, vagy­is az „ép testben ép lélek”, hisz ma már minden nemzet számára a legkézenfekvőbb tény, hogy a testben és lélekben egészséges ember a legfőbb „vagyontárgy”, még piacgazdasági értelemben is. Senki sem tagadja, hogy egy ilyen komplex nemzeti vagyonleltárnak az elkészítése módszertanilag igen nehéz feladat, de az, hogy valami nehéz feladat, még nem ok arra, hogy le is tegyünk annak kivitelezéséről. Hogy a fő arányokat érzékeltessük, említsük példaként, hogy Magyarország egyévi bruttó hazai terméke (GDP) nagyjából százmilliárd euró. A nyugatias társadalomszerveződésű, modernizált országok esetében még a legszűkebben vett anyagi vagyon is nagyjából három-négy évnyi jövedelemnek felel meg, tehát az anyagi vagyonunk valahol három- és négyszázmilliárd euró körül lehet.

Ennek feltehetően a sokszorosát teszik ki a külső természet és a belső természet vagyontárgyai. Összesen tehát ezermilliárd eurót jóval meghaladó vagyontömegről van szó. Mindennél fontosabb volna, hogy évről évre pontos képünk legyen arról, hogy mi történik ezzel a roppant értéktömeggel. Hogy tehát legalább azt lássuk, hogyan növekszik vagy csökken, hogy gyarapszik-e vagy fogyatkozik.

A jelek szerint azonban erről egyhamar aligha lesz világos képünk. Pedig érvényes kormánydöntés is van minderről. Még 2010 augusztusában, éppen a 20. előtti héten, a kormány határozatban kötelezte a nemzeti erőforrásügyekért felelős minisztert, hogy egy éven belül teremtse meg a nemzeti vagyonleltár létrehozásának feltéte­leit és azt is, hogy 2013-tól kezdve a mindenkori kormány évente a parlament elé terjessze az előző év komplex vagyonváltozási folyamatait. Minden túlzás nélkül történelmi jelentőségű döntés született ezzel a kormányhatározattal, kár, hogy lényegében szinte semmi nem történt a határozat végrehajtása érdekében.

Az a drámai tény, hogy a magyar társadalom többsége, legalább hetven százaléka vesztese az elmúlt évtizedek átalakulási folyamatainak, nem függetleníthető mindettől. Igen nagy a valószínűsége ugyanis annak, hogy az elmúlt négy évtizedben több százmilliárd dollárnyi vagyonvesztést szenvedtünk el. És ez mutatkozik meg abban, hogy a magyar társadalom legalább egyharmada a fizioló­giai létminimum alatt él, és egy további harmada is éppen csak hogy e szint felett vegetál. Ráadásul úgy, hogy ebből a helyzetéből távlatilag sem nagyon mutatkozik kitörési lehetőség.

Bármilyen kényes is ezzel szembesülni, a Fidesz és az általa vezetett kormány népszerűségének csökkenése főként arra vezethető vissza, hogy nem tudta, nem merte, nem akarta megosztani a magyar társadalommal a katasztrofális vagyonvesztés sötét titkait, és nem tette világossá, hogy amíg erre nem találjuk meg a nemzetstratégiai választ, addig a többség számára csak szép ábránd marad a felemelkedés. Különösen akkor, ha a vagyongyarapodás megindulása is csupán a legfelső jövedelem és vagyoni tizedhez tartozók számára jelenti a számukra egyébként sem rossz életfeltételek javulását. Egyre több jel utal arra, hogy a legalább három évtizedre visszamenő nemzeti vagyonleltár elkészítése, társadalom elé tárása, a vagyonvesztés megállítása, az általános vagyongyarapodás elérése mindent meghatározóan döntő fontosságú politikai hatalmi kérdéssé válhat az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező években.

Bogár László – magyarhirlap.hu