Nincs ugyan kerek évfordulója és így közvetlen „aktualitása” a hirosimai atomtámadásnak, de talán érdemes újra szemügyre venni a nukleáris fegyverek problémáját. Egyrészt, mert az atomháború kérdése mindig „aktuális”, ráadásul most éppen újabb világháborúba süllyedni látszik az emberiség, és így minden eddiginél közelebbi és konkrét a fenyegetés, másrészt pedig mert, az Oppenheimer-film, bár Hollywoodban „csinált” konstrukcióról van szó, de azért legalább próbál valamit megmutatni a kérdés valóságos mélységeiből is. Az atomfegyver az emberi létezés legsötétebb oldalát jeleníti meg, azt, hogy a racionális Észre épülő tudomány képes megvalósítani bármit, aminél aberráltabban észszerűtlenebb dolgot már nem is lehetne elképzelni. Ezt az aberrációt fejezi ki a kölcsönös megsemmisíthetőség mint „visszatartó” erő. Aminek a legmélyebb oka az, hogy a nyugatias modernitás csak az elgondolhatóságot és a megvalósíthatóságot ünnepli, de végleg felszámolta a folytathatóságot, vagy ahogy ő maga hangoztatja, a fenntarthatóságot.

Érdekes egybeesés, hogy Enrico Fermi, aki az atombombát létrehozó tudósok között az egyik leginkább meghatározó személyiség volt, egy Szilárd Leóval és Teller Edével zajló beszélgetésen 1950-ben felvetette a kérdést, hogy ha a galaxisunkban akár százmilliárd bolygó is lehet, akkor miért nem találkoztunk eddig nemcsak idegen civilizációkkal, de az élet nyomával sem. Ezt a Fermi-paradoxonként ismert elméletet aztán sokan próbálták újragondolni, és egy Frank Drake nevű amerikai tudós egy feltevésrendszerbe igyekezett foglalni az értelmes civilizáció kialakulásának esélyeit. Ebben szerepel egy olyan mozzanat, hogy amikor már (sok előzetes feltétel után) kialakul az élet, és megjelenik egy önmagára reflektálni képes értelmes lény, elkezd civilizációt építeni, belép a folyamatba egy kritikus mozzanat és ez a technológia. Az antik görög nyelvben a techné a hétköznapi cselekvés egy formáját jelölte, kicsit vicces módon ebből ered a magyar teknő szavunk is, feltehetőleg arra utalva, hogy a tradicionális paraszti univerzum számára a kenyér teknőben való dagasztása a legfontosabb léttevékenységek egyike volt.

Az antik görög létszemlélet alapvető mintázatát a dialektika adta (ami a „párbeszédre”, a dialógusra utal, arra, hogy mindennek van egy „másik oldala” is), és úgy vélték, hogy a techné csak akkor képes helyes döntésekre épülni, ha a benne megnyilvánuló racionális Ésszel, a szellem egy mélyebb rétege, a poiesis „van párbeszédben”, szóval, hogy a Szellemnek kell ellenőriznie az Észt, ha az emberi cselekvés belső egyensúlyát meg akarjuk tartani. A technológia megjelenése egy értelmes civilizációban azért kulcsfontosságú, mert a technológiában a megismerő és alkotóan cselekvő Ész exponenciálisan gyorsuló öngerjesztő spirálmozgása vezethet azokhoz a kozmológiai tudásokhoz, amelyek egyáltalán esélyt adhatnak arra, hogy ezek a technoevolúcióra képes civilizációk egymással kapcsolatba kerülhessenek.

A hatvanas évek technológiai filozófiája egyszerre volt optimista és pesszimista. Optimista volt abban az értelemben, hogy már érzékelte az exponenciális növekedés szédítő távlatait, ám egyre pesszimistább volt abban a tekintetben, hogy azt is látta, a technológia minden formája egyetlen „mozdulattal” fegyverré is válhat, méghozzá egyre iszonyatosabb erejű fegyverré. Olyanná, amivel a diadalittasan előre nyomuló technocivilizáció menetrendszerűen el is pusztítja önmagát. Sőt akár az életet is az őt megszülő bolygón. Drake gondolatkísérletében tehát evidencia volt az a feltevés, hogy mivel a technocivilizációk még az előtt elpusztítják önmagukat, mielőtt a technológiájuk elérné azt a szintet, ahol már érintkezésbe léphetnének egymással, így a Fermi-paradoxon ezzel megoldottnak tekinthető.

Persze azóta nagyon sokan tettek kísérletet Drake gondolatkísérletének az újraalkotására, s persze ez csak egy spekulatív intellektuális játék, de elnézve az emberiség általános lelki, erkölcsi, szellemi állapotát, illetve ennek történelmi dinamikáját, inkább látjuk helytállónak ezt az önfelszámolást feltételező hipotézist, mint nem.

E kis kitérő után lépjünk vissza az atombomba megalkotásához, és Oppenheimer dilemmájához, vagyis, hogy van-e/lehet-e bárkinek bármilyen helyzetben erkölcsi „felhatalmazása” arra, hogy atomfegyvert alkalmazzon, és ezzel elindítsa a (fizikai után) azt a társadalmi „láncreakciót” is, amelynek nyomán az emberiség elpusztítja önmagát, vagy akár megsemmisítheti az egész földi életet is. És ami talán még ennél is kényesebb kérdés, hogy ki volna az „alanya” ennek felhatalmazás meghatározó hatalomnak? Az Oppenheimer-film egyik kissé rejtve maradó, de valójában kulcsfontosságú mozzanata, hogy egyáltalán kinek és mire is van hatalma ebben az egyre gyorsuló exponenciális technocivilizációs játszmában, ahol a tét „alsó hangon” is az emberiség léte.

Látszólag a formális hatalmat birtokló politikus dönt minden fontos kérdésben, hisz ő a megrendelő, finanszírozó és végfelhasználó, de az egyre inkább felgyorsuló technoevolúciós spirálban ugyan, hogy lehetne bármiben döntésképes a politikus, ha elemi szinten sem érti a „high-tech” legfőbb lényegi összefüggéseit. Ám látszólag a tudós is kiszolgáltatott, hisz ő csak megalkot valamit, aminek az alkalmazás utáni további sorsáról már nem nagyon lehet fogalma. Az Oppenheimer-film mintha azt sugallaná, hogy a tudós és a politikus is csak „eszköz” ebben a pokoli játszmában, és ma sem tudunk semmit sem arról, hogy vajon mégis kinek a kezében?

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarhirlap.hu]]>