Abban, hogy az ismeretlen és nehezen beazonosítható „mozgatók” pénzügyi hatalmukon keresztül kezükben tartják az élet különböző területein befolyással, döntéssel szereplő személyeket. Ez a „kezükben tartják” lehet közvetlen anyagi érdekeltség, de lehet tudati manipulálás is és természetesen a kettő kombinációja.

Kettős kérdőjelet tettem a cím végére. Kérdéses, hogy van-e egyáltalán kiút, vagy a csapda teljesen bezárult már. Létezik-e kiút „globális” vérözön nélkül? Ami kiút lehet, annak egyrészt a rendszeralapokhoz és/vagy a globalizmus eszközeihez kell nyúlnia. Rendszeralapokhoz, de olyan rendszeralapokhoz, amik nem ellenkeznek az ember alapvető ösztöneivel, nem akadályozzák az egyéni érdekek egészséges, azaz a társadalom egésze számára nem hátrányos érvényesítését, és nem korlátozzák az ember szabad gondolkodását és kreativitását. Ugyanakkor lehetőséget adnak arra, hogy a társadalom a társadalomra valóban káros törekvéseket visszaszorítsa. Az egyéni érdekek egészséges érvényesítésének, a kreativitás fenntartásának és anyagi ösztönzésének követelménye teszi irreálissá azokat az antikapitalista fellépéseket, amelyek kizárólag az elutasításra alapoznak, a más gazdagságát eleve gyanúsnak tekintik, mint pl. a kommunizmus osztályharcos szemlélete. Másrészt a globalizmus eszközeit ill. hatásmechanizmusát kell kielemezni, és ennek megtörésének eszközét kell megkeresni.

            Van ilyen beavatkozási lehetőség? Szerintem van, bár kellő erő hiányában igen kicsi a megvalósíthatósága, mert a jelenlegi gazdasági világhatalom érdekeibe ütközik. De elméleti síkon azért végig lehet gondolni. Alapvető feltétel a közösség (állam) megfelelő kiegyensúlyozó szerepe, gazdasági súlya, hogy a társadalom érdekét a tőke kezelői szűk körének érdekével szemben érvényesíteni tudja.]]>[1]]]> Az államnak valóban nem lehet kizárólagos a szerepe a gazdaság alakításában, a kultúra, egészségügy stb. területén. De elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy a közösség érdekében indokolt esetben nem csak hatósági, hanem piackonform módon is be tudjon kapcsolódni a gazdasági és különböző társadalmi folyamatokba. Legyen kellő ereje, hogy adott esetben versenytársként is be tudjon avatkozni. Minden olyan szervezet, hang, amelyik „gyenge államot” követel, bármennyire is mondja magáról adott esetben, hogy „globalizmusellenes”, ténylegesen a globalizációs folyamatot gyorsítja. Minden elképzelés, amelyik „civil szervezetek” kezébe hatósági jellegű funkciókat ad, gyengíti az állam képességét, hogy védje az adott állam polgárainak érdekeit a nemzeteken kívüli tőkekezelők profitéhsége és hatalmi törekvései ellen. Az állami funkciók magánosítása lényegét tekintve ugyanaz a gondolatiság, amely a középkorban a királyi jövedelmeket (pl. hídvám és különböző adók) adta bérbe. Ezek az adóbérletek a legtöbb esetben valóban be lettek szedve, nem egy esetben akár többször is. A következményük nem egyszer valamilyen lázadás lett. A „civil szervezetek” a lakosságnak mindig csak töredékét képviselik, így óhatatlanul csoportérdekeket, esetleg a „szakmaiság” jelszava alatt szakmai csoportoknak a társadalom többi, nagyobb részével szembeni érdekeit védik. Ezt a globalizációval kapcsolatban igen lényeges elemnek tartom. A „globalizáció” egyik lépcsője számunkra az EU-csatlakozás, amely több esetben az EU-konformitásra hivatkozva tartalmazza nemzetközi szakmai lobbik érdekeinek képviseletét. Ez természetesen kapcsolódik az adott szakma hazai képviselőinek egyéni érdekeivel. (Ilyen példának tartom az ISO minőségi tanusítás]]>[2]]]> témakörét, a könyvvizsgálóság nemzetköziségét, az ügyvédkényszer]]>[3]]]> egyes eseteit, az új számviteli törvény szerinti könyvelői vizsgával rendelkező személy alkalmazására vonatkozó kényszert,]]>[4]]]> stb.)

            A globalizmus egyik legerősebb eszköze a rejtettség. Mind az erőviszonyokat, a tényleges érdekeket mind a dolgok lényegét rejti. Rejti a személyes érdekeltségeket. Titkosítja a tulajdonlást, az emberek rossz tulajdonságaira alapoz (többek között a korrupció útján), a szellemi érdekek helyett az anyagi érdekeket helyezi előtérbe. A következőkben a teljesség igénye nélkül említek egy-két pontot, ahol a többség által megválasztott kormányzatoknak lehetőségük volna a többség érdekében törvényi úton beavatkoznia.

            A „Mi a globalizmus, globalizáció” c. írásban említettem a „lánctulajdonlást”, mint a globalizmus egyik lényeges eszközét, amely lehetővé teszi, hogy egyes csoportok a saját vagyonukat messze meghaladó mértékű gazdasági döntési lehetőséggel rendelkezzenek. Ez a „lánctulajdonlás” viszont egy emberi találmányon, jogi fikción alapszik, aminek a megszüntetése elméleti síkon egyszerűen elhatározás kérdése. A „jogi személy” olyan jogokkal rendelkezik, amilyen jogokkal a jogalkotó felruházza. Gyakorlati példa erre a jogi személy korlátozása a földszerzés területén. A „jogi személy” jogainak korlátozása semmilyen emberi szabadságot nem sért. Az egyes személyek tulajdonlási jogai nem korlátozódnak avval, ha a jogi személy tulajdonszerzési joga korlátozódna. Az emberi és állampolgári jogaiban nem korlátozott természetes személy úgy él a jog által biztosított eszközzel, a „jogi személy” létrehozásával, ahogy azt a törvény lehetővé teszi.

            Képzeljük el, hogy a jogi személy általában nem csak termőföldet nem szerezhet, hanem nem rendelkezhet tulajdonnal más jogi személyben sem. (A jogi személy vállalkozási lehetősége véleményem szerint amúgyis előnyben részesedik a természetes személlyel szemben. Jogi személy úgy szerezhet tulajdont más jogi személyben, hogy nem fizet személyi jövedelemadót. Ha „A” vállalat részvényese „XY” úgy szerez tulajdont „B” vállalatban, hogy „B” részvényét „A” veszi meg, személyi jövedelemadó megfizetése nélkül lesz annak a résztulajdonosa, míg természetes személyként az „A”-től kapott osztalék után adót fizetve közvetlenül csak adózott jövedelemből tud részvényt vásárolni. [Hazai példaként külön visszás volt ebben a tekintetben, amikor a kötelező törzstőke növekedést is csak adózott jövedelemből lehetett végrehajtani. Vagyis egy Kft. más cég részesedését símán megvehette az eredménytartalékából, de a saját tőkéjét nem emelhette, csak miután a társasági adó után az esedékes SZJA-t is megfizette.])

Sért a jogi személy jogainak ilyen korlátozása valamilyen emberi jogot? Szerintem nem.

Mi lenne egy ilyen elhatározás, törvényi szabályozás következménye? (Még az se biztos, hogy hosszú távon csökkenne a gazdaság dinamikája.) Az eredményes „A”  cég, amelyiknek a nyeresége lehetővé tenné, hogy felvásárolja vagy létrehozza „B” céget, ezt nem tehetné meg. De nagyobb osztalékot fizethetne, és a részvényes most már maga (és nem „A” cég meghatározó résztulajdonosa) dönthetne arról, hogy részt vesz-e „B” cég létrehozásában, vagy vesz-e részvényt „B” cég részvényeiből. Igaz, hogy részvényjövedelme után adót kell fizetnie. Ez lehetővé tenné egyrészt az állami költségvetési bevételek növekedését. (Elősegítheti a gazdaságilag erős állam létrehozását, amelyik így egyrészt jobban eleget tehet szociális, egészségügyi stb. funkcióinak, másrészt lehetősége nyílhat arra, hogy gazdasági erejére támaszkodva piaci eszközökkel gyakoroljon hatást a gazdaságra.)

Másrészt a tőke és vagyon fölött annak tulajdonosa és nem csak a kezelője diszponálna. A kifizetett osztalék keresleti oldalról rugalmasabban viselkedne. Egy része fogyasztást indukálna, ami befektetést igényelne. Biztos, hogy átrendeződés következne be, de mivel semmi sem tiltaná az újabb befektetéseket, a kínálat és kereslet újból könnyen egyensúlyba kerülhet.

            Egy ilyen rendszer előnye, hogy nehezíti az átláthatatlan tulajdoni szerkezetű, és ennek alapján kiszámíthatatlan érdekű cégek gazdasági hatalmának korlátlan növekedését. Tisztábbá, áttekinthetőbbé, kiszámíthatóbbá teszi a gazdaságot. És – ami nem lényegtelen – a döntés joga a tulajdonosé lenne.

            A „jogi személy” általában nem szerezhetne tulajdont más jogi személyben, de elképzelhetőnek tartom, hogy jogi személyek bizonyos csoportjai, pl. nyugdíjalapok (erős állami felügyelet mellett) bizonyos cégekben akár kizárólagos tulajdonhoz jussanak. (Gondolok itt már csak technikai okok miatt is monopolhelyzetben levő cégekre, mint energiaszolgáltatás vagy más infrastrukturális cégek. Ezeknél amúgyis célszerű az állami árszabályozás.) De ez lenne a kivétel. Vagy a jogi személy tulajdonosok szerepét lehetne pénzügyi befektetői szerepkörre korlátozni. Vagy hitelezői szerepkörre korlátozni a tevékenységüket, vagy pedig a tulajdonukban levő részvények személyi kérdésekre vonatkozó szavazati jogát megvonni.

            Természetes, hogy egy ilyen intézkedés nem vezethető be egyik napról a másikra. Technikáját tekintve valamilyen fokozatosan növekvő, a jogi személyek ilyen tulajdonát terhelő adó bevezetését tudom elképzelni. Az is nyilvánvaló, hogy egy Magyarország méretű kis ország ezt nem tudja elkezdeni. Vagyis magyarországi politikai párt nem veheti fel programjába. (Hisz az ellenérdekelt gazdasági erők azonnal megfojtanák!) De az az érzésem, hogy a gondolat továbbvitelre érdemes. És a globalizmusellenes mozgalmak nyugodtan felvehetik a követeléseik közé. Sokkal árnyaltabb követelés mint a csupasz antikapitalizmus. Az antikapitalizmus az egyszer már megbukott kommunizmushoz vezet, és végső soron az egész „antiglobalizmust” lejáratja.

            Amint fentebb írtam, politikai síkon ma abszolút irreális – főleg Magyarországon – ennek a képviselete. De elméleti oldalon a gondolatmag elindítható, rendszer építhető rá. Tudományos konferenciákon, publikációkban el lehet kezdeni bevitelét a köztudatba. Politikailag pedig akkor lehet vele érdemben foglalkozni, ha a gondolat nemzetközi léptékben gyökeret ver, és valóban független civil szervezetek a zászlóikra tűzik.

            Ugyanebbe a kérdéskörbe tartozhat, nevezetesen, hogy a tulajdonos rendelkezzen a pénze fölött, hogy a jogi személyek a szponzorálást (és mivel a szponzorálásokat „reklámként” számolják el, a reklámköltségeket is) csak adózás utáni (társasági adó) nyereségükből fizethessék. Így megszűnne az a gyakorlat, hogy a vállalatvezetés a tulajdonosok jelentős részének felháborodását is kiváltó rendezvényt szponzorálhasson, ha úri kedve úgy kívánja.

            Ez a szponzorálási tevékenység egyébként a globalizmus egy másik eszközéhez vezet minket. A globalizmus kedvelt eszköze, hogy funkcionálisan idegen feladatokat ellátó egységeket hoz létre. Ilyen az említett szponzorálás, amikor a gazdasági egység a szponzorálási cél megválasztásával esetleg „tájékoztatási” vagy „kulturpolitikai” szerepet vállal. De ez csak szólam, mert gyakorlatilag saját céljainak megfelelően megválasztott tudati befolyást gyakorol. És ez a hatás messze túlterjed azon, hogy Coca-Colát vagy Pepsi-Colát igyon a hallgató/néző/olvasó. Hanem olyanokra, hogy „az idegen szép”, az „amerikai (angol, német, francia, zsidó....) tehetségesebb, okosabb”, az amerikai hazafiság nagyszerű dolog, a magyar hazafiság „idegenellenes”, „kirekesztő”, „korszerűtlen” stb. A vállalat tulajdonosainak és az államnak az eszközeivel (ha adózás előtti pénzből, költségként elszámolva teszi) a vállalat vezetése befolyásolja a társadalmi tudatot. (Tipikus példa a Coca-Cola Beach, vagy a Pepsi-sziget. De a TV-műsorok szponzorálása is ebbe a tárgykörbe tartozik.) Sőt még drasztikusabban fogalmazva a fogyasztóval fizettetik meg a saját elhülyítését.

            Ugyanennek a funkcióidegen tevékenységnek a példája, amikor állami funkciót bíznak „civil szervezetek”-re. Ilyenek lehetnek pl. a kamarák, amelyek névlegesen „szakmai megfontolások” alapján írhatnak elő a törvényekben szereplőkön túlmenő korlátozásokat, előírásokat egyes tevékenységek folytatásához. Névlegesen „szakmai”, gyakorlatilag versenykorlátozó előírásokról van szó. Pl. valódi tartalom nélküli kötelező „továbbképzések”, indokolatlan méretkorlátozások. (A „szakmai”-nak nevezett indok a legtöbb esetben közelről sem szakmai. A „szakma” un. vezető köreinek szűk csoportérdeket tükröző állásfoglalása. Célja lehet az adott tevékenység piaca „eladói” oldalának szűkítése, a szolgáltatások árának felverése.) Kitűnő példát mutatott az Építészkamara a Nemzeti Színház körüli cirkusszal 2002-ben, amikor politikai szándékot öltöztettek „szakmai”, „etikai” köntösbe.

            Itt csak néhány, a számomra legkézenfekvőbbnek tűnő beavatkozási lehetőséget említettem. Ezek köre természetesen bővülhet. Ha belegondolunk, mindegyik ilyen beavatkozás szűk, de erős érdekcsoportok érdekeit védi. Ennek a kérdésnek a logikus továbbvitele a „demokrácia” kérdéséhez vezet. Mennyire lehet egy nemzeti közösség érdekét érvényesíteni a lobbiérdekekkel szemben?