Globalizmusnak egy ellenőrizetlen, nemzeteken kívüli szűk körnek a kezelésébe került vagyon (tőke) segítségével a világ egészére kiterjedő hatalmát, míg globalizációnak ennek kiépülését, illetve az ehhez vezető folyamatot tekintem. Ennek nagyon sok összetevője és következménye van a legkülönbözőbb területeken, de szerintem ez a lényeg.

            Magyarázatra szorul a definíció-kísérletem néhány eleme.

„Nemzeteken kívüli”-nek nevezem ezt a kört, mert nincs nemzeti kötődése. Döntéseiben semmilyen szerepet nem játszik, hogy mely országnak az állampolgára, melyik nemzethez tartozik. Csak a pénz kezelőjeként magának vallott értékrendszere, és személyes érdeke érdekli. Azért fogalmazom ezt ilyen nyakatekerten, mert messze nem a legáltalánosabban vett „profitmaximalizálásról” van szó. Természetesen az is egy elem, de idetartozik, hogy melyik tulajdonosnak köszönheti a pénzkezelői pozícióját, ezen keresztül az ő személyes érdeke (anyagi és reputáció), stratégiai célok stb.

Gyakran beszélnek a tőke uralmáról valamint a tőkeáramlásról. Ez szerintem alapvetően téves megfogalmazás. A tőkének ugyanis sem gondolata, sem akarata sem cselekvőképessége nincs. gy uralma sem lehet, mert az uralom aktív, tudatos viselkedés eredménye. A tőke csak eszköz. A tőke nem "áramlik", ahogy előszeretettel mondják, hanem "áramoltatik" ill. "áramoltatják" azok, akik diszponálnak fölötte. Nem a tulajdonosuk, hanem akik megszerezték fölötte a döntési jogot. Mert nem mindig, sőt többnyire nem a tulajdonosok döntenek a tőke mozgásáról, beruházásokról, befektetésekről, hanem azok, akik erre jogosultságot szereztek.

            Jellemző példának vegyük a részvénytársaságokat. A többi "befektetési forma" is hasonló módon működik. Kisebb eltérések persze vannak, de a lényeg ugyanaz. A részvénytársaságot adott célra hozzák létre, és a részvényesek erre a célra adják össze a pénzüket, ill. fogalmazhatunk úgy is, hogy vagyonuknak a részvény értékének megfelelő részét átadják a társaságnak, hogy az a célnak megfelelően használja fel, és fizessen a felhasználás eredményeként osztalékot. Ezt követően a törvények szabta szabályok szerint és határok között a társaság tisztségviselői rendelkeznek felette. A vagyon (itt tőke) tulajdonosa csupán a közgyűlésen az előterjesztések szavazásának korlátai között rendelkezhet, ill. a részvényét eladhatja (ha tudja). De a sorsába beleszólással gyakorlatilag nem rendelkezik. Nem vonhatja ki a tőkéjét, ha a társaság elköltözik, megváltoztatja a tevékenységét, tulajdont szerez más társaságban stb., vagyis megváltozik az a cél, amire a részvényes adta. Hiába legfőbb döntéshozó szerve a részvénytársaságnak a közgyűlés, teljesen extrém eseteket kivéve, a közgyűlés megszavazza az előterjesztéseket. Sok kisrészvényes esetén az un. "kisrészvényesek" többsége meg sem jelenik a közgyűlésen. Ismereteim szerint nagyon jó részvételi arány, ha a törzstőke 60 %-a képviselteti magát pl. egy tőzsdén jegyzet részvénytársaság közgyűlésén. Nem véletlen az a jogi cirkusz, hogy igen gyakran eleve fél órával későbbre összehívják az immár részvételi arány nélkül érvényes közgyűlést. A beruházásokra, stratégiára stb. vonatkozó kérdések esetében a jelenlevők 50 %-a +1 szavazat, azaz durván a tőke 30 %-a dönt. A kisrészvényesek többsége tulajdonképp még ha ott van, akkor sem tudja, hogy lényegében miről van szó. A jó vállalatvezetés nagyon jól tud fogalmazni, és tud úgy is igazat mondani, hogy közben ne mondja a valót. Ezért mondom, hogy nem a tulajdonos, hanem a kezelő kezében van a döntés.

            Ezek után még azt ajánlom figyelembevenni, hogy a különböző tisztségviselők jelentős része "funkcióhalmozó", azaz több társaságban van valamilyen tisztségviselői vagy tulajdonosi érdekeltsége. Meg természetesen gazdaságilag függő helyzetben levő személy is lehet olyik tisztségviselő. Ennek alapján belátható, hogy a döntéshozatali lehetőséggel és joggal rendelkezők a saját vagyonuk mértékénél jóval nagyobb tőke sorsa fölött döntenek. Ezért használom a tőke tulajdonosok helyett a tőke kezelői kifejezést. A definíció-kísérletemben ezért nem a szűk kör tulajdonába, hanem kezelésébe került tőkéről írok.

            Ezek után már csak azt kell átgondolni, hogy a "lánctulajdonlással" az akarat átviteléhez elégséges 25-30 % körüli tulajdoni hányadok mit jelentenek. (De ennek a 25-30 %-nak sem kell egy kézben lennie. Ügyes érveléssel az ellenérdekeltek közül is lehet szavazatokat szerezni.) Könnyen belátható, hogy megfelelő részvénypakettek birtoklásával, a döntési pozícióban levő személyek kiválasztási jogosultságával egyes aktív tulajdonosok ill. vagyonkezelők a közvetlen tulajdonukban levőnél lényegesen nagyobb, akár több mint tízszeres vagyon sorsáról ill. tőke mozgásáról lehet dönteni. Ahogy a külföldi tulajdonlás lehetővé válik, a vagyonkezelő érdekeltsége - mivel az ellenőrző szervek mindenkor csupán országos hatáskörrel rendelkeznek - egyre követhetetlenebb és megfoghatatlanabb lesz. De ez a külső személyek (hatóságok) számára követhetetlen ill. megfoghatatlan tulajdonság nem csökkenti, sőt inkább növeli a hatékonyságot. Ez az a mechanizmus amelyik lehetővé teszi annak a bizonyos megfoghatatlan szűk körnek, hogy - az egyes társaságok megfelelő posztjain levő, jól megfizetett szolgáik segítségével - a világ jelentős részét parancsuralma alatt tartsa (és itt még szó sincs a politikai befolyásról, lobbi tevékenységről). Ennek a parancsuralomnak egyik eszköze a "közgazdasági tudományok" alapján a "piaci mechanizmus" hangoztatása. Ami igaz mindaddig, amíg annak a piacnak önálló résztvevői vannak. De hamis, és leplező lesz, mihelyst a "piaci viszonyok" névlegesek lesznek, és a „piacnak” láthatatlan és ellenőrizhetetlen érdekszövetségek hálózatába tartozó meghatározó szereplői lesznek. A láthatatlan érdekszövetségek miatt azért szűnik meg a "piac" klasszikus szabályozó szerepe, mivel a közvetlen piaci szereplő társaság érdekét STRATÉGIAI érdekeknek rendelik alá. Nagyon jó példa erre a régi szocialista országokban, így hazánkban is végbement privatizáció. Amikor az ismeretlen tulajdonosi struktúrájú nyugati "befektető" piacot vett, az egyébként jól működő magyar céget az anyavállalat vagy a kezelők akár kívülről "független"-nek tűnő érdekeltségének az érdekében lerohasztotta. (ld. cukoripar, növényolajgyártás, cementgyártás stb.) A tőkekoncentráció és –centralizáció következtében egyre szűkebb lesz ez a kör, és az un. piaci verseny egyre inkább látszólagos lesz. (Múltkoriban a Demokrata írt a Magyarországon megtelepedett „szupermarket” hálózatokról, és kimutatta, hogy a ’versengő” cégek tulajdonosi köre lényegesen kisebb mint az ilyen hálózatok száma.)

            Természetesen ennek a kezelői körnek a vezetői, maguk is tulajdonosok. Ők képezik azt a belső kört, amelyik a sokszorta nagyobb vagyonhalmazt hol közvetlenebbül, hol többszörös áttétellel irányítja. Az is természetes, hogy téves lenne ezt egy homogén csoportnak tekinteni, ezen belül is vannak egymással rivalizáló, egymással harcoló alcsoportok. Mindegyik - legalábbis hosszabb távon - egyeduralomra tör, de a körön kívüliek csak szolgálhatják őket.

            Jellemzője a rendszernek, hogy az eszköz lett a cél. A beruházás, termelés, kereskedelem, sőt már a kultúra is nem azért vannak, hogy emberi igényt elégítsenek ki, hanem, hogy a pénzszerzést, tőkebővülést, és nem is elsősorban a nominális mértékét, hanem a részarányát növelje. Nem a gazdaság szolgálja az emberi szükségletek kielégítését, hanem a (reklámokkal mesterségesen is fokozott) igények kielégítése szolgálja a gazdasági és politikai hatalom növekedését. Talán ez az a "minőségi ugrás" (a régi marxista terminológiával), amelyik a "kapitalizmus" "globalizmus" szakaszát megkülönbözteti a korábbi szakaszoktól. (A kezelői kör szerepének a tulasjdonosi kör rovására történő megerősödése miatt hívják ezt a jelenséget olykor „menedzserkapitalizmusnak” is). Ezért van az a tulajdonsága is, hogy nem törődik az ugyancsak véges környezetünkkel, és a Föld minden szempontból korlátozott kincseivel oly pazarlóan bánik. Persze semmi sem újkeletű. A csírák messze a múltban kimutathatók (ha veszi valaki magának a fáradságot.)

            Ezért van akkora jelentősége a manipulált „piac”-nak és a reklámnak. Annak a funkciója ma már rég nem is a tájékoztatás, hanem az igények felkeltése, hogy legyen fogyasztó, aki termeli a profitot. A fogyasztásért rengeteg társadalmilag felesleges munkát is elvégez, hogy ehhez a fogyasztáshoz a pénzt megkeresse. Ezért van az, hogy miközben fejlődik a technika, és az emberiség létigények kielégítéséhez egyre kevesebb ráfordítás lenne szükséges, növekszik egyrészt a nyomor, másrészt a felesleges, luxus fogyasztások mennyisége. (Tipikus példa erre a divatáramlatok köre. Ez már olyan drága eszközöknek is az idő előtti kidobását igényli, mint pld. a gépkocsik. Olykor már eleve rövid élettartamra tervezik, hogy a tulajdonosa minél előbb újat vegyen, nem törődve a hulladékok által okozott problémákkal valamint a rendelkezésre álló nyersanyagforrások végességével.)

            Mire van szükségük a tőke a kezelőinek? Elsősorban FIZETŐKÉPES FOGYASZTÓK-ra. Az lesz fizetőképes, aki az ő szándékaik szerint él, olyan tevékenységet folytat, ami az uralmukat szolgálja, ezért lehetőséghez juttatják, hogy fogyaszthasson. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk, teljesen egyértelmű lesz a kereskedelmi és közszolgálati médiák közötti különbség. Teljesen egyértelmű, hogy - bár van bizonyos korreláció - miért nem kizárólag az eladott példányszámtól függ a különböző sajtótermékek reklámellátása. Az igényesebb olvasóközönséghez szóló sajtó kevesebb reklám megrendelést kap. Nem azért mert kisebb az olvasótábora, hanem azért mert kisebb a reklám hatékonysága. Az igényesebb, gondolkodó olvasó fogyasztói szokása is többnyire meggondoltabb, kevésbé befolyásolható. (Most az esetleges politikai indítékú hirdetéseket ill. hirdetésbojkottot figyelmen kívül hagyom.)

            A külföldi kezelőjű tőkének az országba engedése után szabályszerűen megjelenik ezeknek a kezelőknek a lobbi-tevékenysége és befolyása az ország szellemi életébe. (Nem magyarországi specifikum, de mi magyarok itt láthatjuk tisztán). A cél az egyenfogyasztó előállítása a világ mind nagyobb részén. Fokozott fogyasztás, a fokozott fogyasztás érdekében önkizsigerelés, és főleg kevés gondolkodás. A gondolkozás szakmai legyen, ami mind nagyobb jövedelmet biztosít a tőke kezelőinek. Ami nem szakmai, ott pedig anyagi érdekeltség fűződjön a "globalizmus előnyeinek" ecseteléséhez.

            Kérdés, hogy jó-e ez a folyamat vagy nem? A magam részéről elsősorban az "egységfogyasztó" kialakítása miatt károsnak tekintem. A hatalmas tőketámogatással erőszakosan terjesztett globális egységkultúra (véleményem szerint téves a "multikultúra" kifejezés, mert amit általában "multikultúrának" nevezünk nem "multi" azaz több, hanem több, alapjaiban eltérő eredetű elem erőszakos, vegyes, inkoherens egységbe gyúrása, és világszerte közel azonossá tétele) mintegy "skanzen"-be szorítja az egyes nemzeti kultúrákat. A változások elszakadnak a saját gyökerekből történő természetes fejlődéstől, ezáltal a nemzeti gyökerű kultúra szükségszerűen mintegy zárványként megkövül (mint pld. a népi táncokat már csak együttesek járják színpadi produkcióként). Ugyanilyen káros elem a "másság tiszteleté"-nek állandó hangsúlyozása. Evvel az alapvető, meghatározó többség önbecsülését ássa alá. Az "idegengyűlölet" fogalmának rendszeres téves alkalmazása (mert valóban idegengyűlölet, amikor két-három suhanc egy metróállomáson megtámad egy ott-tartózkodó idegent, de nem idegengyűlölet, ha az illegális határátlépőket az országhatáron kívül akarja valaki látni) az önvédelmi készséget öli el. (Nem idegengyűlölet, amit Petúr bán mondott a Bánk bánban: "Üsd az orrát magyar, ki bántja a tiéd!").

            A fentiekből és a definíció-kísérletből is nyilvánvaló, hogy a "globalizmus"-t és ebből fakadóan a "globalizáció"-t is minden esetleges pozitív részhatásuk ellenére károsnak. tekintem. (Pozitív hatása pl. az információáramlás szabadabbá válása. Az ember a számára szükséges információhoz most már többnyire nem azért jut hozzá nehezen, mert az el van zárva, hanem azért mert a bőség zavara miatt a rengeteg felesleges és részben tévinformáció között nehéz megtalálni azt, amit az ember keres, és azt, ami igaz.) Ha káros folyamatról van szó, akkor az ellen védekezni kell. Csak a globalizáció és globalizmus helyes meghatározása, a mozgató erőknek és működési mechanizmusnak a felismerése nyithatja meg a lehetőséget, hogy eredményesen és minél szélesebb összefogással lehessen küzdeni ellene az élet legkülönbözőbb területein, politikában, gazdaságban, kultúrában stb.

 

Szaszovszky Géza