Az IMF nyilatkozói pedig rendre azt hangoztatják, hogy ők készenléti (stand by) hitelt akarnak adni, úgy, mint annak idején a Gyurcsány-kormánynak. A hazai baloldal természetesen az IMF álláspontját osztja. Legutóbb egyik vidéki egyetemünk docense pedig annak a véleményének adott hangot a rádióban, hogy már nagyon unja az erről szóló diskurzust, mert a lényeget tekintve mindegy, hogy milyen megállapodás születik.

Annak így is, úgy is kötelező ereje lesz ránk nézve.

Nos, először is le kell szögezni, hogy az IMF-fel eddig kizárólag szocialista, illetve balliberális kormányok kötöttek hitelszerződést, és ezek mindegyike készenléti megállapodás volt. Az ország pedig mindig hosszan nyögte e megállapodások terhét. Elég a Bokros–Surányi-évekre, egyebek mellett például a csúszó forintleértékelésre gondolni. Ezért is alakult ki mára IMF-fóbia a hazájuk üdvét kereső magyar emberekben.

Tény továbbá, hogy a 2008-ban kezdődő és azóta sem lankadó pénzügyi válság, valamint számos korábbi kudarca miatt izzadta ki az IMF az elővigyázatossági megállapodás típust, elsősorban olyan országok részére, amelyekkel nincs különösebb pénzügyi egyensúlyi probléma, de ha piaci támadás érné őket, akkor is hitelekhez juthassanak. A két elnevezés maga is sokat sejtet. Az IMF készen áll (stand by), ha egy ország fizetési zavarral küzd, mert elfogyott a pénze. De cserébe azt kéri az adott államtól, hogy tegye rendbe fizetési mérlegét. Azt, hogy miként kell ezt megvalósítani, az IMF mondja meg. A szervezettel szembeni kötelezettségeket ilyenkor minden egyéb fizetnivaló elé sorolják. Ezt már 1981-ben becikkelyezték hazánk törvénytárába. A közvélemény felé saját ötletként tünteti fel a gazdaságpolitikai diktátumokat az érintett kormány. Elővigyázatossági megállapodás esetén az IMF pénzét csak zavarelhárításra fordítják a kedvezményezettek. Ha megszűnik a zavar, az adott ország visszatérhet a hitelpiacra. Nem kérdés mindezek alapján, hogy 2009-ben hazánknak csak készenléti megállapodás dukált, hiszen a fizetési mérlegben tátongó lyuk keletkezett, kölcsönt már drágán sem adtak nekünk, gyakorlatilag csődbe került az ország. Pár hét múlva azt be is kellett volna jelenteni. Akkor hazánkat minden elemző Görögország szinonimájaként kezelte. Az IMF azonban készen állt, pénzt adott, persze feltételeket is szabott, amelyek tovább növelték a külföldi „egységek” hazai mozgásterét. Közben eltörölték a 13. havi nyugdíjat, a tisztviselők 13. havi bérét stb. Az IMF-pénzből viszont legelőször is a bankok kaptak. Simor András a jegybanki kamatot tíz százalék fölé emelte, ami terített asztalt kínált a külföldi hitelezőknek. Most viszont távolról sincs készenléti helyzet, mert a fizetési mérlegünk nem viszi, hanem hozza a pénzt, a költségvetés hiánya pedig belül van a bűvös háromszázalékos hiányhatáron. Az Orbán-kormánynak viszont nem „gyorskölcsönre” van szüksége, hanem az intézkedéseit megtorló, ismétlődő spekulatív piaci támadások miatt fordult az IMF-hez, szeretne ugyanis egyfajta biztonsági hálót tudni maga alatt. Az is világos, hogy a piac bosszút akart állni azért a gazdaságpolitikáért, amely bevonta a közteherviselésbe a hazánkban működő külföldi cégeket, kereskedelmi láncokat, bankokat, nagy szolgáltató üzemeket, amelyek húsz esztendőn át realizáltak évi 25-30 százalékos profitot, teher nélkül. Be nem fizetett adóikat a bérből és fizetésből élő magyarok s a hazai tulajdonú cégek állták. A sértett külföldi érdekeltségek minden követ megmozgattak Brüsszelben és Washingtonban az orbáni koncepció megvétózására.

Most a magyar kormány élt IMF-tagsági jogaival, és elővi­gyázatosságihitel-keretet igényelt a szervezettől. Nyilván azt is tapasztalta, hogy az IMF tevékenysége jócskán eltér attól, ami eredetileg feladata lenne. Hisz ha kölcsönt ad, csak azért teszi, hogy az adott országban tágra nyissa a kaput a nemzetközi tőke előtt. Ez a zajlik az 1989-es washingtoni konszenzus óta, amely meghirdette a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció elveinek követését. Épp ezek az elvek s a nyomukban fellépő sorozatos kudarcok hoztak változásokat az IMF gyakorlatában, és jelentek meg az olyan újabb hiteltípusok, mint az elővigyázatosságihitel-keret. Mivel a washingtoni konszenzust még mindig érvényesnek tekinti az IMF, hazánk nehéz tárgyalásokra számíthat, ezért is akarja ránk erőltetni a készenléti hitelt. A hitelhez kapcsolt feltételrendszert pedig úgy akarja kialakítani, hogy a magyar kormány szüntesse meg a külföldi tőkét érintő új adókat, és azokat hazai tőkét s a hazai lakosságot sújtó új terhekkel helyettesítse.

Az IMF ahhoz szokott hozzá az eltelt harminc év alatt Magyarországon, hogy mindig a magyar vállalkozások, családok és munkavállalók viselik a terheket és a kockázatokat. Erről szól a vagyon- és ingatlanadó, de az egykulcsos szja alkotmányos védelmének felszámolása is… Az IMF-nyilatkozók megjegyzése, amely szerint a magyar kormány az erőltetett intézkedéscsomagot akár elővigyázatossági keretnek is nevezheti, több mint cinizmus. A hazánk számos elemzőjétől hallható „fogalmi zavarok” szimpla szakmai tájékozatlanságra utalnak. Talán unják már a vitát? A korábban már említett docensnek viszont nem unni, hanem magyarázni kellene a különbséget a készenléti és az elővigyázatossági hitellehetőségek között. Persze lehet, hogy kifizetődőbb a különbségek összemosása. Így lehet ma még ösztöndíjat kapni, külföldi lapokban publikálni, esetleg professzori, tanszékvezetői kinevezésekhez jutni, de szakmai megbecsüléshez aligha.