A gazdaság teljesítménye jelentősen visszaesett, tömegessé vált a munkanélküliség, a pénzromlás minden korábbi mértéket felülmúlt, az állam termelő vagyona elolvadt. Erősen nőtt a néprétegek anyagi polarizációja. A rendszerváltástól a demokratikus intézményrendszer létrehozásán túl joggal elvárt jóléti hatás bekövetkeztét, jobb híján, hazánk uniós tagságához kötötték, és az áldozatvállalásokat is mint ehhez szükséges előfeltételeket nevesítették. Politikusainknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a csatlakozáshoz szükséges kritériumrendszert akár felületesen, de főként érdemben bírálják.

Így történt, hogy a termőföld az uniós bürokraták jóvoltából a tárgyalásokon a tőkefejezetbe sodródott, függetlenül attól, hogy más tőkeelemektől eltérően a termőföld szaporítására semmilyen piaci viszonyok között nincs lehetőség – gazdálkodni azzal lehet, ami van. Annak ellenére, hogy korlátozott rendelkezésre állása miatt a piac egy fontos kritériumának (növekvő kereslet – többlet előállítása) nem felelt meg, a másikat, a szabad forgalmat minden további nélkül értelmezték rá. A 2004-es és 2007-es csatlakozásban érintett országok csak a vásárlási moratórium lejártának közeledtével döbbentek rá a földalkuban rejlő történelmi vétségükre, és kézzel-lábbal kezdtek kapálózni, hogy törvényekkel védjék ki a hátrányokat. Hazánk is így tett, és így tesz ma is.

Valós mélységében a földkérdést csak akkor lehet megérteni, ha történelmi távlatokból szemléljük. Ettől a szemlélettől a negyvenévnyi baloldali diktatúra több generációt távolított el, szükséges tehát a történelmi tanulságokat feleleveníteni. A magyarságnak a Kárpát-medencében eltöltött tíz évszázadából több mint nyolcban a földkérdés rendezett volt. A föld, ami egyben az ország területe és a szuverenitás határa is volt, jog szerint az Isten ajándéka nekünk magyaroknak, amiről rendelkezni a szakrális uralkodó joga és egyben kötelessége, a mindenkori államhatalmat megtestesítő korona nevében. Az uralkodó használatra területeket engedhetett át másoknak, és ennek fejében meghatározott nagyságrendű és jól rögzített honvédelmi kötelezettséggel terhelte. Az adományozott pedig tovább adományozhatott. Végül a termőföld azokhoz jutott, akik megművelték. Nekik kötelezettségük volt ezért kétszer tízszázaléknyi hozam szolgáltatása az államegyháznak és a földhasználat átengedőjének.

Szabad földforgalom nem létezett, az adománybirtokok meghatározott esetekben az uralkodóra szálltak vissza (ha a család kihalt). Az uralkodó úgy is rendelkezhetett minősített esetekben (mint a hűtlenség, árulás), hogy az adományt visszaveszi, megtartja magának (királyi birtok), vagy másnak adományozza. Az ősi földjog rendjét először a Habsburg-ház szegte meg, amikor a törökök kiűzése után nem adta vissza a területek egy részét, hanem indok nélkül másoknak (a kifizetetlen hadi szállítóknak) adományozta. Ezzel klientúrát épített (új arisztokrácia), de magára húzta a Rákóczi-szabadságharcot is, amelyben sok földjét vesztett nemes lázadt fel.

Az igazi rést az ősi földjogon máig ható jelleggel az 1848–49-es időkben eltörölt ősiség törvénye ütötte, ami a földet szabad forgalom tárgyává tette. Ebből drasztikus tulajdonosváltás a kiegyezés utáni években (1873 és 1878 között) a mezőgazdasági terménytőzsdei spekuláció idején következett be a hitelekkel terhelt birtokok egy jó részében, különösen Erdélyben. A bukott zálogjogok vásárlói hozzájutottak a zálogtárgyak tulajdonjogához, a földhöz, magyarán szólva Erdély jó részéhez, érthetőbb nyelven a történelmi Magyarország egy tekintélyes darabjához. (Csak a liberálisok tekintik meghaladottnak azt, hogy akié a föld, azé az ország.) Mellékes kérdés, hogy az államjogi rendezésre a kitűnő alkalmat a trianoni diktátum szolgáltatta néhány évtizeddel később.

A földtulajdonlás és -birtoklás évezredének vannak ma is használható tanulságai. Aligha érez mágikus vonzalmat vagy a hazaszeretetnek a legcsekélyebb szikráját az, aki a nemzetközi földforgalom híve, ezt hirdeti. Nekik ez a táj még csak nem is térkép, hanem kizárólag handlé. A ma már visszafordíthatatlan szabad földforgalom pedig logikusan azt üzeni, hogy azok juthassanak földtulajdonhoz, akik azt megművelni is hajlandók. Nem megműveltetni, hanem személyesen megművelni. Ha valaki ma bérli az államtól a földet, annak a helyzete hasonlatos a középkori nagybirtokoshoz. Ne csodálkozzon, ha a bérbeadó (az állam) úgy dönt, hogy a bérletet megszünteti, vagy eladja művelni képes és akaró embereknek.

Azon sem csodálkozhat, ha az új tulajdonosok addig is, amíg az új szerzeményt birtokba nem tudják venni, méltányos bérleti díjat szednek, ami a reális haszon feletti részt az új tulajdonosnak juttatja bérleti díj fejében. Annak idején a király is pontosan megszámolta a bandériumot, amit a földbirtokos köteles volt állítani, nem volt a birtok ajándék, azért szolgálni kellett. Végül a szabad és eukomform földforgalom szabályai mellett ma is van lehetőség arra, hogy csak olyan, hazánkban lakó földművelő és ide gyökerezett külföldi juthasson földhöz, akit a helyiek befogadnak. Erről ugyanis a helyi földbizottságok dönthetnek, és nem kell magyarázniuk az elutasítást, amit árverésen vagy szabad forgalomban lebonyolított adásvétel esetén egyaránt megtehetnek.

Termőföldünkhöz mágikus érzelmek fűződnek, az a mi hazánk, ahova földtulajdonosként csak azokat fogadhatjuk be, akik ezt a hazát a sajátjuknak tekintik. A hazaiak között a földforgalom ugyan a modern körülmények között már áruforgalom, de kifele ez már a haza egy darabjának áruba bocsátása, ha úgy tetszik, hát maga a hazaárulás. Belül a földnek lehet hozamától függő, reményeink szerint szépen emelkedő tőkeára, de a haza azért mégse legyen eladó.

]]>www.magyarhirlap.hu]]> - Boros Imre

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!