Kezdjük talán azzal, hogy a 2008-ban az Egyesült Államokból származó, kiválónak minősített, de valójában behajthatatlan ingatlanalapú hitelek az Európai Unió legtöbb (főként régi) tagországában máig nem szűnő növekedési apályt, valamint az ezt szükségképpen követő bankmentések krónikus mértékű államadósságokat okoztak. Az ugyancsak ezermilliárd dollárokból talpra állított amerikai bankok – bár érdemben dobták meg a Amerika államadósságát – ott a kormányt mégsem akadályozzák meg abban, hogy a gazdaságot ismét belendítse.

Az európai gazdasági pozíciókat tovább rontja az Ukrajna körüli bizonytalanság, hiszen az Oroszországgal folytatott kereskedelem korlátozása az egyetlen utat vágta el, ami a kilábalást elősegíthette volna. Európa – ugyan az atlanti elvek mentén kényszeredetten, de – szankcionálja az ígéretes kereskedelmet Oroszországgal, azaz hatalmasat üt ezzel saját magára.

A transzatlanti térségen kívül is óriási mértékű az átrendeződés. Több nagyméretű és gyorsan növekvő gazdaság enyhén szólva ráunt a dollár dominanciájára, károsnak tartja, hogy a kereskedelemben kitermelt dollár egyrészt folyamatosan veszíti az értékét a piacon, főként a dollár egyeduralkodóvá válásakor definiált aranyértékéhez képest. (Akkor egy uncia arany 35 dollár volt, ma viszont 1500 dollárt ér.) Ráadásul befektetésként is főként az amerikai kincstár finanszírozására használható csekély hozammal. Vészesen terjed a dollárt megkerülő, saját nemzeti valutákat (jüan, rubel, rial stb.) alkalmazó kereskedelmi megállapodások köre is. A BRICS országcsoport (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) csalódott az IMF–Világbank működésében is, mert nem kaptak súlyuknak megfelelő elbírálást, most saját fejlesztő szervezet alapításába kezdtek. A „technikai” csődbe zavart Argentína máris haszonélvezője az újdonsült szervezkedésnek, bilaterális nemzeti valutacserén alapuló kereskedelmi szerződések és hitelből megvalósított energetikai beruházások révén. Jól látható, hogy a máig toporgásra ítélt Európa is keresné a kibontakozás útját, a világgazdaság hitelválsággal nem sújtott részei pedig keresik a lehetőséget arra, hogy a recessziót továbbra is elkerüljék. Európa azonban a kibontakozás elé éppen maga eresztette le a sorompót azzal, hogy kereskedelmi szankciókat alkalmaz az oroszokkal szemben, akik nem tehetnek mást ebben a helyzetben, mint kissé szintén kényszeredetten Kelet felé orientálódnak. Azaz hatalmas energiatartalékaiknak Kínában és Indiában keresnek piacokat, tovább erősítve ezáltal azok növekedési esélyeit. Az EU vezetése inkább az Egyesült Államok, mint az uniós tagországok érdekeit képviseli.

A kusza helyzetben az Egyesült Államok az előre menekülés stratégiáját választotta, amihez készséges partnernek mutatkozik az unió vezetése. Kétoldalú – a nagyközönség előtt ismeretlen tartalmú – tárgyalássorozat kezdődött részint az Egyesült Államok és az unió közötti, részint az Egyesült Államok és ázsiai szövetségesei közötti szabad kereskedelmi megállapodásokról. (Az Európai Unió és az ázsiai országok közötti esetleges megállapodástervezetről nincs hír.) A „mérvadó világsajtó” arról cikkez, hogy az Egyesült Államok és az unió megállapodása mindkét félnek jelentős növekedési többletet hozhat, amire főként Európának lenne nagy szüksége.

Az egyezmény útjában álló számos akadály elhárításának módjáról ugyan nincs biztos kép (genetikailag módosított élelmiszerek forgalma, lazább környezetvédelmi előírások, befektetők fokozott védelme a nemzeti törvényekkel szemben stb.), de ezek mellett elemzések láttak napvilágot, hogy a sokat hangoztatott növekedési többleteknek is van bőven árnyoldala. Olasz kutatások szerint az egyezmény miatt Európában megszűnne mintegy hatszázezer munkahely, főként vidéken és főként azokban a szektorokban, ahol a munkaerőpiac ma is feszültségekkel terhes, mint például a mezőgazdasági termelés és az élelmiszeripar. Erről már az osztrák Die Presse is terjedelmes cikket jelentetett meg a minap. Az Európai Unióban azonban, mint sok mindenben, a kereskedelmi kérdések megítélésében is kettős mérce uralkodik. Miközben az oroszokkal való kereskedésben a nagy tagországok igyekeznek a korlátozásokat a kevésbé érzékeny szektorokra korlátozni, a kisebb tagországokat tömörítő (főként kelet-európai) tagországokat máris telibe találták az embargós szabályok, főként a mezőgazdaság és az élelmiszeripar terén. Különösen fájdalmat okoz az energetikai korlátozás, az építésre szánt gázvezeték ügyének (Déli Áramlat) szankciós blokkolása, de a mi paksi fejlesztésünk állandó pergőtűz alatt tartása is. A fő gond, hogy ezekben az esetekben épkézláb atlanti megoldás sem látható, csak az atlanti hűséget kérik rajtunk számon.

A folyamatban lévő világgazdasági paradigmaváltozásnak szükségszerű velejárója a politikában alkalmazott atlanti kettős mérce is. Azokban az esetekben, amelyekben az ország gazdasági érdekei mentén, de nem önfeláldozó, hanem önérdek vezérelte döntés születik, minden alap nélkül jön a „demokrácia bunkó”, vagyis az emberi jogi vádaskodás, vagy éppen civil helyi mozgalmaknak álcázott politikai ellenzék finanszírozása (Norvég Civil Alap) és magasztalása. Miközben a saját szövetségben lévők ilyen irányú, valóban demokráciadeficites kilengései kritika nélkül maradnak. Széllel szemben vitorlázni valóban nehéz, de változó szélirányok esetén a kívánt kikötőbe eljutni sem könnyű. Mégis ezt kell tenni. Élni nem muszáj, de hajózni szükséges, mondták a rómaiak, és ez ma is igaz.