Felállva ünnepelte a közönség Jelenczki István filmrendező legújabb alkotását, az Ön-tér-kép, A magyar nemzet lelkiállapota című filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Érdemes kicsit eltöprengenünk azon, hogy minek is köszönhető ez a siker, és miben segíthet nekünk ez a film, egyáltalán ez a sajátos új módszer.

Zseni Annamária pszichiáter és Jelenczki István arra a hatalmas feladatra vállalkozott, hogy visszaemelje a legmagasabb rendű lét­értelmezési logikák közé azt, amit Bert Hellinger német pszichológus nyomán morfogenetitus mezőknek nevezünk. Az elnevezés arra utal, hogy az emberiség kollektív tudatalattijában öröktől fogva léteznek bizonyos mintázatok, amelyek olyan egyetemes szeretetenergiákból táplálkoznak, amelyekre a modern tudomány nem tud magyarázatot adni, az általa alkalmazott eljárásokkal ezek az energiamezők tapasztalati úton közvetlenül nem detektálhatók. S mivel a legősibb hitnek éppen az a legvégső talapzata, hogy nincs más a világon, mint az egyetemes szeretetenergiák végtelen és szabad áramlása, és hogy minden baj, betegség, sérülés, fájdalom azért állhat elő, mert valami megakadályozza ezt az egyetemes áramlást, így a feladat ennek a valaminek a beazonosítása és eltávolítása.

Ez a gátló, akadályozó tényező nem lehet más, mint valamilyen lelki, erkölcsi, szellemi zárvány vagy rejtett zátony, ami valaminek az elhallgatásából, elfojtásából, pontosabban az erre tett, eleve bukásra ítélt kísérletből adódik. A film azt mutatja be, hogy a nemzetállításban részt vevő képviselők e nagyjából két óra során mintegy „antennaként” viselkedve, hogyan rajzolják meg ezeknek a lelki-szellemi zátonyoknak a létét, formáját, mintázatát, abban a reményben, hogy ennek megértése a gyógyító folyamatok kiindulópontjává válhat. Mivel ennek a létmegértési kísérletnek semmiféle közvetlen előzménye nincs, így az alkotók itt most valóban a „lélek kvantummechanikájának” feltárásába fogtak bele.

A filmből kiderül, hogy a magyar nemzet lelkileg végzetesen elgyengült, felbomló állapotban van. Ahogy József Attila írja, „gyönyörű képességünk, a rend” szinte romokban hever. A szakralitás, az egyetemes szeretet, a nemzet alkotó-építő energiái és végül, de nem utolsósorban a nemzet lelkiismerete reménytelenségbe süllyedve sínylődik, az életerő oda. És ami talán a leginkább szívszorító, hogy a nemzetet e dermedt állapotából kilendíteni próbáló cselekvőerő képtelen megmozdítani a nemzet más lélekrészeit. A nemzet önazonossága többnyire eleve „kivonul”, és dacosan sorsára hagyja az irányt vesztetten kóválygó nemzetet, amely így „tajtékzik téveteg”. A meg nem nevezett külső erő pedig prédára váró ragadozóként igyekszik aktívan elősegíteni, hogy a magyar nemzet minél eredményesebben legyen képes felszámolni önmagát.

A nemzeti tudattalan világában tehát egyértelműen megmutatkozik a potenciális nemzethalál megrázó ví­zió­ja. És bármennyire is látjuk mindezt a hétköznapjaink során is, megdöbbentő élmény ennek újra és újra lejátszódó tökéletes visszaigazolódása a mindig teljesen más képviselőkkel véghezvitt nemzetállításokon. A legfőbb tanulság tehát az, hogy a nemzet valóban a teljes önfelszámolás felé halad, mindenképpen cselekednünk kell a megmaradáshoz. Nem véletlen, hogy a nézők percekig felállva ünnepelték vastapssal a filmet, és az ezt követő, a film alkotóival és képviselőkkel zajló vita is órákon át tartott. Ám szerencsére a nemzetállítás azt is képes megmutatni, hogy mi volna a megoldás.

Félreértés ne essék, nem azt ígéri, hogy „könnyen, gyorsan, olcsón” juthatunk végre anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt méltó élethez. De azt megrendítő pontossággal mutatja meg, hogy mi volna a szellemi íve ennek a nemzet-újjáépítő létmunkának.

A nemzetállítások egyértelműen jelzik, hogy a legelső szellemi teendő a rend helyreállítása volna. Majd ezt követően a szakralitás, az egyetemes szeretet, a nemzet alkotó, pozitív szellemi energiáinak összekapcsolása a cselekvő erővel, a nemzet-újrateremtő cselekvéssel. Ezek a feladatok várják a mai fiatal nemzedékeket, és ez az elmúlt évszázadok legsúlyosabb kihívását jelenti számukra. Az elmúlt néhány évszázad során, nagyjából Mohács óta az a hibás mintázat ismétlődik, hogy „jöjjön már valaki, és csináljon már valamit”, pedig ahogy a költő mondja „nem jön feloldó égi jel, nincs mentség, győzni kell”. Mindez nem azt jelenti, hogy a Gondviselés, mint az egyetemes szeretet megjelenítője elfordult volna tőlünk, de azt igen, hogy a Gondviselés is csak a mi hitre és szakrális tudásra épülő bátor és becsületes cselekedeteinken keresztül tud megnyilvánulni, amit a népi bölcsesség, mint az ősi alapmintázat hétköznapi megjelenítője, úgy fejez ki, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít.

És legvégül még annyit tennék hozzá mindehhez, hogy a nemzetállítást bemutató film a szó legteljesebb értelmében minden emberi lényhez szól, politikai hovatartozástól teljesen függetlenül. Hiszen éppen azt mutatja meg, hogy a politika, mint olyan, valójában képtelenségre vállalkozik, mert lehetőleg azonnal és kívülről akar valamit látványosan (vagy inkább „látványtechnikailag”) megváltoztatni, ami belső (mondhatni a lélek legbelső, legintimebb tereiben létező) és csak meghatározhatatlanul hosszú idő alatt változtathatja meg mintázatát. És persze akkor sem külső kényszerek hatására. Mindez talán illő szerénységre taníthatná a politika szereplőit, ami önmagában is reménykeltő fejlemény lehetne. Ezért is ajánlom mindenkinek jó szívvel a film megtekintését.

Bogár László – ]]>www.magyarhirlap.hu]]>