A legelterjedtebb meghatározása valahogy így hangzik: „Szuverenitáson az államnak a saját területén, valamint az állampolgárai fölött gyakorolt főhatalmát, valamint a nemzetközi kapcsolatokban az állam függetlenségét, önálló nemzetközi jogalanyként történő megjelenését kell érteni.” Vagyis a szuverenitásnak van egy belső és egy külső pillére. A belső azt jelenti, hogy a saját állampolgárai fölött és saját területén ő és csakis ő gyakorolhatja a főhatalmat. A külső pedig azt, hogy senki nem kérdőjelezheti meg azt a jogát, hogy a nemzetközi kapcsolatokban önálló jogalanyként ő és csakis ő képviselje az adott emberi közösséget.

Magyarország szuverenitását most éppen igen súlyos támadások érik, akárcsak az elmúlt fél évezred során már annyiszor. A probléma jobb megértése érdekében ezért érdemes kicsit megvizsgálni a kérdés mélyebb rétegeit is. Az Európa egyik legszörnyűbb történelmi katasztrófáját jelentő harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békerendszer az 1648 utáni évek során fogalmazta meg azokat a legfőbb alapelveket, amelyek a nemzetközi együttműködés egész rendszerét szabályozták. Az elvek között az első helyen értelemszerűen éppen a szuverenitás állt, majd a beavatkozás tilalma, az erőszak alkalmazásának, sőt már az azzal való fenyegetésnek a tilalma, a népek önrendelkezése és a viták békés rendezésének szándéka. Ez így mind nagyon szép, de azt is tudjuk, hogy a vesztfáliai béke óta valójában nem létezik valóságos, igazi értelemben vett szuverenitás.

Ami formálisan a szakrális szuverenitás helyére lépett, az a mindenkori globális hatalmi alkuk technikai kerete csupán. E keretek között addig és úgy „szuverén” egy nemzetállam, ameddig és ahogyan a meghatározó hatalmak alkurendszere azt helyénvalónak tartja. A Szent Szövetség, a Párizs környéki „békerendszer” (benne Trianon), majd a Jaltában kötött nagyhatalmi egyezség és végül a kelet-európai rendszerváltozás mindössze a világot valóságosan irányító „pénzbirodalom” stratégiai érdekeinek foglalata volt. Minden jel arra utal, hogy az eddigi egyezséget uraló angolszász, azon belül főként amerikai dominanciájú birodalom stratégiai érdekeit veszélyezteti mindaz, ami az elmúlt két évtized folyamán végbement. A birodalom folyamatosan veszíti el uralkodó szerepét a kereskedelem, a pénz és a média globális rendszerei felett. Elsöprő katonai fölényét ugyan egyelőre megőrizte, de éppen a saját súlyos stratégiai tévedései-nek és katasztrofális melléfogásainak eredményeként egyre gyakrabban éppen a saját maga által felszabadított romboló erőkkel szemben kénytelen pusztító, céltalan és eredménytelen háborúkba bonyolódni.

További tévedéseinek elkerülésére most támadásba ment át. Nyílt és arrogáns módon igyekszik riválisait (Nyugat-Európát, Oroszországot és Kínát) destabilizálni, a köztük lévő kapcsolati rendszert szétzilálni, vonakodó csatlósait látványosan megrendszabályozni, mint azt most Magyarország esetében teszi. Hazánk ehhez sajnos azért a legjobb célpont a térségen belül, mert lakóinak jelentős részét már egy évszázada sikeresen próbálja rábírni a globális véleményhatalom, hogy lássa be, a nemzet üres és értelmetlen fogalom. Így okafogyottá vált a nemzeti szuverenitás elvének alkalmazása is. Trianon azért válhatott egyetlen tragikus eseményből ma is zajló pusztító történelmi folyamattá, mert minden alkalommal óriási hangerejű médiatámadások bélyegeznek meg minden olyan kísérletet, amely bármilyen óvatos módon akár, de a hosszú távú magyar nemzetstratégiai érdekek és a valóságos szuverenitás érdekében próbálna cselekedni. A birodalom Magyarországon ma egyszerre megy szembe a nemzetközi együttműködési rendszer évszázados alapelveinek szinte mindegyikével. Durván megsérti a szuverenitást, kétségbe vonva a magyar állam főhatalmát saját területén, saját polgárai fölött. Megszegi a beavatkozás tilalmának elvét, naponta gyakorol közvetlen nyomást hazánkra szinte minden döntő fontosságú stratégiai kérdésben. Semmibe veszi az önrendelkezést, a viták békés rendezésének elvét, és belső kiszolgálóit felhasználva, alig leplezett módon erőszakkal fenyeget, polgárháborús feszültséget kelt.

Teszi mindezt a demokrácia legfőbb „védelmezőjeként”, és annak ellenségeként beállítva a magyar államot. Ezzel egyre inkább „negatív végösszegű játszmába” kényszeríti bele az ország uralmi struktúráját. Mindez öngerjesztő módon erősíti azt az életveszélyes lélektani csapdát, amelynek lényege, hogy „ha én többet tudok ártani a másik félnek, mint ő nekem, akkor én azt nyereségként könyvelem el”, holott teljesen nyilvánvaló, hogy mindketten veszítettünk. Méghozzá értelemszerűen egyre többet. És egy idő után már mindkét fél számára létfontosságúvá válik, hogy ő győzzön bármi áron. Talán máris késő a „kilépéshez”, mert most már igen jelentős arcvesztés nélkül egyik fél sem menekülhet a csapdából. A birodalom azonban valószínűleg újra elmérte magát, mert Magyarország megleckéztetési kísérlete egyre több jelből ítélve éppen ellentétes hatást válthat ki, és elemi erejű birodalomellenes tiltakozáshullámot indíthat el. Reménykedjünk, talán még nem késő leállni!

Bogár László – magyarhirlap.hu