És 2011 novemberéig semmi sem utalt arra, hogy a kabinet véleménye megváltozott volna. Sőt, előtte néhány nappal a nemzetgazdasági miniszter még éppen azt hangsúlyozta a parlamentben, hogy a 2012-es állami költségvetés belső logikája tudatosan szemben áll mindazzal, amit a globális pénzhatalmi rendszer és ennek képviseletében a valutaalap követel tőlünk. A tárgyalások megszakításának oka a bejelentés szerint az volt, hogy a valutaalap olyan feltételeket szabott, amelyek lényegében lehetetlenné tették volna a magyar kormány társadalmi-gazdasági stratégiájának valóra váltását. A tárgyalások újrafelvételének híre pedig azért keltett meglepetést, mert a közben eltelt alig több mint egy év alatt az IMF által támasztott feltételek semmit sem változtak, ezért értelemszerűen fel kell tételeznünk, hogy a kormány szemléletében változott meg valami. Valami, amit sem akkor, sem azóta nem lehet pontosan beazonosítani.

A helyzet mögött meghúzódó drámát egyébként az is sejtetni engedte, hogy volt olyan kormánytag, aki a sajtóból értesült a tárgyalások újrakezdéséről, pedig hát, lássuk be, döntő fontosságú nemzetstratégiai kérdésről van szó, amelyről illett volna legalább informálisan értesíteni a kabinet tagjait.

Az újrakezdés bejelentését követő néhány hét során a kormány a kommunikációjában tompítani próbálta a dráma éleit. Csupán formalitásról van szó, sugallták, néhány hét alatt nyélbe lehet ütni a megállapodást, amely egyébként sem hitel lenne, hanem csak egy szimbolikus pénzügyi „védőháló”, amely megnyugtatja a piacokat, és ezzel megszűnik vagy legalábbis enyhül a Magyarország elleni mesterségesen keltett hisztéria.

A valutaalap különböző szintű vezetőinek reagálásai azonban már kezdetben is arra utaltak, hogy a helyzet azért nem ennyire egyszerű. Ez abból is látszott, hogy januárban, amikorra a kormány már a tárgyalások lezárulását várta, még azok a tárgyalások sem kezdődtek el, amelyek azt tisztázhatták volna, hogy egyáltalán mikor kezdődhetnek el az egyeztetések. Sőt, valójában most, öt hónap elteltével sincs semmiféle egyeztetett dátum arra vonatkozóan, hogy elkezdődnek-e, és ha igen, mikor, a tárgyalások. Ráadásul a novembertől januárig tartó időszak során a piacok nemcsak hogy nem nyugodtak meg, de minden addiginál brutálisabb „pénzfegyvereket” vetettek be Magyarország ellen. Tény, hogy e támadások intenzitása kicsit enyhült azóta, de azért a 2011 nyarán jellemző állapothoz képes tartósan rosszabb a forint árfolyama, és tartósan sokkal rosszabb feltételekkel lehet eladni a magyar államkötvényeket is. Az utóbbi súlyos következményekkel járhat, mert a tíz százalék körüli államkötvénykamatok tartós fennmaradása az országot minden eddiginél kiszolgáltatottabb és kifosztottabb állapotba sodorná, különösen jövőre, amikor az adósságszolgálat kivételesen nagy terheket ró ránk. Ebben az esetben azt is magától értetődőnek kellene tekintenünk, hogy a magyar társadalom meghatározó többségének élethelyzete anyagi értelemben rosszabb lenne 2014-ben, mint 2010-ben volt.

S mivel az ország politikai erőviszonyai kizárják azt, hogy a Fidesznek bármilyen valós, kormányképes politikai alternatívája jöjjön létre 2014-ig, ebben az esetben az egyetlen „alternatívaként” az anarchia maradna. A kormány természetesen szeretné ezt elkerülni, és ebből logikailag arra kell következtetnünk, hogy valóban őszintén törekszik a tárgyalások megkezdésére és a megállapodás gyors létrehozására. Ám a tárgyalások megkezdése egyre késik… A helyzet megértéséhez érdemes azt is végiggondolni, hogy mik lennének a tárgyalások és a megegyezés feltételei.

Azt feltételezni, hogy a valutaalap, illetve a vele kötött megállapodás alkalmas arra, hogy megfékezze a piacok ellenünk irányuló spekulációit, logikai képtelenség. Mert a „piacok” és az IMF ugyanannak a globális pénzhatalmi rendszernek a különböző intézményeit jelentik.

A „piacok”, tehát a nagy, globális tőkestruktúrák, főként bankok és befektetési társaságok, a globális pénzhatalmi rendszer rohamosztagai, a valutaalap pedig ugyanennek a szerveződésnek a karhatalmi alakulata. Nyilvánvaló, hogy az IMF ugyanazt támasztja feltételül, amit a „piacok” akarnak pénzfegyverekkel kiprovokálni. A kormány reményei egy képtelen feltételezésre épülnek. Ám ha ez így van, akkor mi várható mindettől? A káoszelmélet lehangoló választ ad erre. A magyar társadalom előtt álló „makroszintű” kihívásra tehát nincs válasz, így energiáinkat most valószínűleg inkább az elroncsolt lelki, erkölcsi, szellemi szöveteink helyreállítására kellene fordítani.