Ez nagyjából azt jelenti, hogy ettől kezdve minden politikai erő kizárólag abból a szempontból értékel majd mindent, hogy ez vajon javítja vagy rontja a választási esélyeit. Ezt persze minden politikai erő tagadja, de attól még így van.

A globalitás „szép új világának” politikai pártjai valójában „politikaipari holdingokká” váltak, amelyeket kizárólag a piacon elérhető, többnyire rövid távú profit elérése mozgat. Ez önmagában talán nem is volna tragédia, ha a politikai javak „fogyasztója”, akit választópolgárnak neveznek, képes lenne arra, hogy racionális döntéseket hozzon. Vagyis képes lenne tudatosan „megversenyeztetni” a politikai pártokat, hogy melyikük tud méltóbb emberi életet teremteni az ország lakóinak. Erre azonban lényegében semmi esély nincs, mert a globális politikai piac láthatatlan irányítói a lokális politikai piacokat uraló elitektől egészen mást várnak el.

És ez, mint legfőbb tabu, értelemszerűen bevallhatatlan marad, mert nem jelent mást, mint hogy a látszólag gyilkos indulatokkal egymásnak feszülő pártok, miután kormányra jutnak, lényegében ugyanabba a satuba kerülnek bele. A globális hatalmi piacok urai, akiket most közvetlenül az IMF és az Európai Unió testesít meg, megkövetelik érdekeik teljesítését. A lokális fogyasztó, vagyis a választópolgár pedig ugyancsak a maga érdekét keresné, de a kettő egyszerre – egy lényegében kifosztva tengődő, anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi értelemben is egyaránt hanyatló társadalomban, mint amilyen a magyar – aligha teljesíthető. Marad tehát a helyzet „bevallhatatlansága”, és az ebből logikusan következő általános „értelmi és erkölcsi lezüllés”, ahogy Bibó István fogalmazott Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában. És persze ahol a dolgok „bevallhatatlanok”, ott öngerjesztő örvényléssel saját magát hajtja a végtelen felé a demagóg manipuláció.

A most bekövetkező kudarc már nagyjából huszonöt évvel ezelőtt borítékolható volt, sőt a lakiteleki sátorban néhány nagy formátumú felszólaló borítékolta is, de a politikaipari holdingok hamis és álságos acsarkodása közepette ez értelemszerűen bevallhatatlan maradt – és most is az.

A mindenkori kormánypárt a lehető legnagyobb sikerként igyekszik felmutatni országlását, ellenben a mindenkori ellenzék a lehető legnagyobb kudarcként. Aztán, ha az eredményesebb manipulációs technikák alkalmazása nyomán a legközelebbi választáson helyet cserélhetnek, akkor ugyanez folytatódik, csak fordítva. A 2014-es választás ebben az egyre lehangolóbb színjátékban kritikus elágazási ponttá válhat, ezért most talán az átlagosnál kissé nagyobb jelentősége van annak, hogy a pártok mihez kezdenek az „utolsó békeévvel”. Az idézőjel többszörösen indokolt, mert egy permanens globális polgárháború lokális frontjain ugyan hogyan lenne egyáltalán értelmezhető bármiféle „béke”?

Inkább arról van szó, hogy 2013 őszén már bizonyosan elszabadul az a hisztéria, amely aztán a jelenleginél is reménytelenebbé teszi a helyzet emberséges, őszinte feltárását és konstruktív megvitatását. Most talán még volna esély. Hogy mire, annak megértéshez azzal kellene szembesülni, hogy 2014 után belépünk abba a választási ciklusba, amely 2018-cal végződik. Ennek például azért van jelentősége, mert úgy látszik, hogy az 1978-as, egy keresőre eső reálbér valami titokzatos „attraktorként”, egyfajta gravitációs centrumként működik, mert bár voltak kísérletek arra, hogy elrugaszkodjunk tőle, de ezek sorra rendre kudarccal végződtek, végződnek.

Az idén is láthatólag nagyjából erre a szintre csúszunk vissza, és a globális tendenciákból az előttünk álló öt-hat évben sok minden felsejlik, de a magyar reálbérek radikális, jelentős és tartós emelkedése bizonyosan nem. Ha pedig valóban előáll az a helyzet, hogy az egy keresőre eső reál­bér 2018-ban alig fog eltérni a negyven évvel korábbi 1978-astól, akkor ebből érdekes következtetések írhatók le, és felettébb kalandos helyzet adódhat. Mivel átlagosan negyven évet szokás eltölteni a munka világában, ezért 2018-ra gyakorlatilag az összes akkori munkavállaló ugyanazt a generációs élményt rögzítheti. Nevezetesen azt, hogy a mindenkori kormány azzal gyanúsítja meg, hogy valójában az ő „túlfogyasztása” vezetett a deficitek és az adósságok növekedéséhez. Ezután azt is jelzi, azért van szükség bizonyos „intézkedésekre” (hogy ezt megszorításnak vagy az ország átszervezésének nevezik, a lényegen nem sokat változtat), hogy a deficit meg az adósság csökkenjen. És végül biztosítja alattva­lóit, hogy ez az egyetlen útja annak, hogyan lehet „majdjobb”.

Ez a „majdjobb” vésődött bele most már nagyon-nagyon mélyen lassan negyven éve a magyar alávetett és kifosztott többség tudatalattijába. És bizony ezzel valamit kezdeni kellene. Hogy pontosan mit, azt valóban nem egyszerű megmondani, de hogy nem azt, amit eddig Kádár, Bokros, Gyurcsány és a többiek mondtak-tettek, az nagyon valószínűnek látszik. A fő probléma azonban az, hogy az ország népének többsége ugyan saját tragikus sorsán át zsigerileg érzékeli, hogy nagy a baj, de hogy valójában mi is a baj gyökere, legfeljebb a pusztító hamis magyarázatok szintjén „ismeri”. Bár ez ma teljesen utópisztikusnak látszik, de talán mégis meg kellene kísérelni a lehetetlent. Azt, hogy ebben az utolsó békeévben nyugodt, őszinte szóval megbeszélni a helyzetet és a teendőket. Addig, amíg nem lesz végzetesen késő.