A közelmúltban azonban olyan kijelentéseket tett, amelyeket nem lehet fennakadás nélkül beilleszteni az elmúlt öt évben bizottsági elnökként és az azt megelőző csaknem két évtizedben luxemburgi miniszerelnökként végzett tevékenységébe.

Miniszterelnökünkről a minap kijelentette, hogy nem diktátor, noha korábban többször ilyen értelemben nyilatkozott róla, és találkozásaik alkalmával is így üdvözölte. Szavaiból kiderült, hogy ezt csak tréfának szánta. Kár, hogy mások erre a kijelentésre látványos légvárakat építettek és nevezték hazánkat gyakran önkényuralmi rendszernek.

Juncker azt is mondta, hogy az európai egyesült államok elképzelése nem több, mint illúzió. Ezen kijelentések után nem tudom eldönteni, hogy mit is gondoljak róla, ki az igazi Juncker: akit korábban megismertünk, vagy az, aki most az európai politika színteréről éppen ilyen meglepő tételek hangoztatása közepette készül lelépni.

Érdemes az elemzést Juncker pályafutásának áttekintésével kezdeni. Éles eszű diákként került a strasbourgi jogi karra, amit könnyedén végzett el. Azonnal belecseppent a luxemburgi politikai forgatagba, nevezetesen Jacques Santer korábbi luxemburgi pénzügyminiszter, majd miniszterelnök környezetébe. (Igen, ő az a Jacques Santer, akinek teljes EU-bizottsága korrupció miatt bukott meg és kényszerült távozásra.) Juncker mindig is kedvelte a pénzügyeket, bár miniszterként Santer először a munkaügyet bízta rá, pénzügyminiszter csak később lett. Luxemburgban a miniszterelnöki posztnak hagyományosan a pénzügyminiszterség az előszobája. Amikor főnökét, Santert 1995-ben már erősen fújta a szél Brüsszel felé, ő vette át a miniszterelnökséget és tartotta meg a pénzügyi tárcát is,Luxemburg kicsi, takarékos ország. Juncker tehát szorosan tartotta a kezében a gyeplőt tizennyolc éven keresztül, egészen 2013-ig.

Ekkor gondolták az európai igazán nagyok, köztük Angela Merkel, hogy „igazán régen volt már luxemburgi elnöke a bizottságnak” (legutóbb az ezredfordulón), üdvös lenne valakit ismét ebből a kicsi országból találni. A legnagyobb tagország, Németország még soha nem adott elnököt, talán majd most, bár ez közel sem biztos, ám addig is éljen a kicsik pozitív diszkriminálása.

Ismert, hogy nem mindenkinek volt ínyére Juncker jelölése, egyebek között Orbán Viktornak és az akkori brit miniszterelnöknek, David Cameronnak sem. Erősen döntetlenre állt a küzdelem, a jelenlegi Brexit-főtárgyalót, Michel Barnier-t is sokan támogatták.

Angela Merkel kancellárnak kellett magát bedobni erős lobbistaként, hogy Juncker felé billenjen a mérleg, meg kellett győznie a svéd és a holland kereszténydemokratákat a siker érdekében. A Luxemburg-centrikus építkezésnek tehát ki lett volna a legjobb patrónusa, mint a majd két évtizedet a luxemburgi miniszterelnöki és pénzügyminiszteri székben egy időben ülő Juncker? Ő tudta, hogy Luxemburgban mi a helyzet, azt jónak, hasznosnak ítélte, és európai bizottsági elnökként nem is háborgatta. Őt ugyanis a korábbi luxemburgi miniszterelnök, későbbi – bár bukott, de – európai bizottsági elnök, Jacques Santer nevelte a feladatra. (Mások esetében ez a folytonosság erősen kockázatosnak ítéltetett.)

Juncker idején – és már korábban is – Luxemburgban gigantikus méretű adóparadicsom épült ki, luxemburgi és más európai, többnyire nem kis méretű „adóoptimalizálók” üdvére. Ennek méreteit jól szemlélteti, hogy a kis országocska (nem az államkassza!) összesített külföldi adóssága meghaladja a háromezermilliárd eurót, de a „nemzetközi üzleti közvélemény” ezért cseppet sem aggódik, hiszen a kicsike ország követelése a külfölddel szemben ennél jóval nagyobb. Ezekből bőven dől a lé, hogy a gigaadósságot finanszírozzák, és Luxemburgnak is maradjon bőven. Kisebb, erőtlen bírálatoktól eltekintve a luxemburgi adóparadicsom, köszöni szépen, ma is jó egészségnek örvend. A luxemburgi politikai elit (közte Viviane Reding volt főbiztos, Frank Engel EP-képviselő és maga Juncker is mind kereszténydemokrata, de a búcsúcédula-árus fajtából) sűrűn címezgette hazánknak az elmarasztalásokat. Pedig érdemben nem is bíráltuk ezt a luxemburgi adócsaló fertőt, mindössze nem hajoltunk meg a Juncker és biztossága, valamint az Európai Parlament által támogatott migráns ámokfutás előtt.

Erősen valószínű a kapcsolat a migránsügy támasztotta „fekete” pénzügyi szükségletek luxemburgi finanszírozási lehetőségei és a luxemburgi adóparadicsom érinthetetlensége között. Ehhez a „történethez” meglehetősen nagy takaróra volt szükség, de a luxemburgi nem bizonyult elegendőnek. Szükség volt egy európai méretű takaróra és annak luxemburgi őrére. Ha valakinek kétségei támadnak ez ügyben, vegye figyelembe, hogy Juncker 2014 végén lépett hivatalba és nem sokat váratott magára a migránsprogram sem, amelyet éppen fő patrónusa, Angela Merkel indította újára a „Willkommenskultur” meghirdetésével.

Azt se feledjük el, hogy éppen 2014–15 fordulóján csaptak át a dolgok nyílt polgárháborúba és a tömegek menekülésébe, nagy egyetértésben a végnapjait élő amerikai demokrata kormányzattal. Az ürügy az volt, hogy a szíriai polgárháború – ami „merő véletlenségből” éppen az uniós választásokat követően tört ki az addig virágzó turistaparadicsomként működő országban – lázadóinak finanszírozását is kellett biztosítani valahogyan.

Ne legyen kétségünk, Juncker a fenti céloknak tökéletesen megfelelő személy. De már csupán néhány hónapig. Fő patrónusának, Angela Merkelnek és jó néhány „keresztény” politikusnak azonban már a hó végi európai parlamenti választás után kell éreznie a „térdre imához” hívószót. Merkelnek főként azért, hogy kitölthesse a hivatali idejét. Nem sokat kell már várnunk, de addig is hajrá.

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>