Bill Clinton volt amerikai elnök úgy nyilatkozott, hogy Lengyelország és Magyarország hálátlan, hisz szabadságát Amerikának köszönheti, és most mégis az Egyesült Államok ősellensége, Oroszország példáját követve, antidemokratikus útra lép. A régi mondás szerint nem az a fontos, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja, de azért nézzük meg mindkettőt. Nos, az ember nevű főemlős, amely most globális csúcsragadozóként tesz meg mindent annak érdekében, hogy minél inkább paródiává tegye önmegnevezését, miszerint ő „sapiens”, tehát értelmes volna, három állati hajtóerőnek engedelmeskedik. Ezek a létfenntartás, a fajfenntartás és a territóriumért való küzdelem. Mindezt a hétköznapokban a táplálkozás, a szexualitás és a dominancia (hatalomgyakorlás) jeleníti meg.

Bill Clinton egész pályafutása szinte oktatófilmszerű pontossággal írja le ezeket az állati hajtóerőket, hisz a jelek szerint végtelen és mértéktelen hatalomvágya (politika), szexuális promiszkuitása és enyhén szólva kétes üzelmei (pénz) nem nagyon hagynak kétséget afelől, hogy miként is működnek bennünk, emberekben az állati ösztönök. Ha tehát van valaki, aki bohózatba illően hiteltelen és inkompetens ahhoz, hogy bármilyen kérdésben erkölcsi értékekre hivatkozzon, az éppen Bill Clinton, akinek mondhatni „papírja van róla”, hogy tökéletesen alkalmatlan az ezekben a kérdésekben való bármilyen véleménynyilvánításra.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy mindenképpen szégyellni kellene állati hajtóerőinket, de, mint József Attila írja, „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” Vagyis talán mégis csak mindent meg kellene tenni azért a hétköznapi életünkben, hogy méltó módon viseljük állati mivoltunkat is. Bill Clinton egyebet sem tett egész életében, csak világgá kürtölte méltatlanságát. De ettől még persze elgondolkodhatunk mindarról, amit „beszólásában” felvetett. Például arról, hogy Közép- és Kelet-Európa, meg persze benne Lengyelország és Magyarország az Egyesült Államoknak köszönheti szabadságát, és most hála helyett elfordul az általa elhozott értékektől. Nos, lehet, hogy Bill Clinton talán el is hiszi azt a primitív, fölényes és operettes-sziruposan hazug önmitológiát, amit Amerika, részben mint nemzetállam, részben mint birodalom, önmagáról felépített, de ez nem ok arra, hogy ne jelezzük neki, hogy van ennek a történetnek másféle olvasata is.

Már Bástya elvtárs is többször felhívta a figyelmet a szerénység fontosságára, és arra, hogy ezt szereti önmagában a legjobban. Így az Egyesült Államoknak is célszerű volna kicsit szerényebben megítélnie saját genezisét. Nem lenne szabad például hagyni, hogy elmosódjon az a nem elhanyagolható jelentőségű tény, hogy ez a genezis úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államokat alapító fehér emberek bevándorló, terrorista rablóbandaként kifosztották, majd megsemmisítették az ott élőket.

A magántulajdon szentsége, az oly csodás emberi jogok és a demokrácia tisztasága az ott élőkkel szemben mintha akkor egy kicsit visszafogottabban érvényesült volna. Mint ahogy nem akceptálták annak a hatvanmillió rabszolgának az emberi jogait sem, akiknek iszonyú sorsára az Egyesült Államok mesés gazdagsága épült, és akiknek a „felszabadítására” csak azért került sor, mert kiderült, hogy „szabad” bérrabszolgaként a reáljövedelmük nagyjából az egyharmadára csökkenthető ahhoz képest, amit rabszolga-ellátmányként kaptak. Az sem igazán tisztázódott mindmáig, hogy miként is pénzeltek a Wall Street urai egy Lev Davidovics Bronstein (alias Trockij) nevű terroristát annak érdekében, hogy az így létrejött iszonyat (közel ötvenmillió ember halála árán) kétszáz év helyett húsz év alatt számolja fel brutális kegyetlenséggel a paraszti társadalmat. És, mintha kissé ott is sérültek volna az emberi jogok akkoriban. Mint ahogy feltételezhetően Suharto Indonéziájában vagy Marcos alatt a Fülöp-szigeteken (mindkét helyen legalább egy-egy millió ember halt bele a hibátlan Amerika-barátságba) is kissé kevésbé voltak kényes ízlésűek a demokráciát és az emberi jogokat ma Magyarországon és Lengyelországban oly eltökélten védeni kész amerikai elitek. Ma pedig már nem is nagyon igyekszik leplezni az ezeket a fennkölt eszméket képviselő birodalom, hogy saját fennmaradása érdekében a világ bármely részét, vagy, ha kell, hát a világ egészét is kész a globális permanens polgárháború poklába taszítani.

Ami Közép-Európa és Magyarország szabadságát illeti, mind Trianon cinikus megtörténni engedése, mind Horthy kiugrási kísérletének hazug ösztönzése, mind 1956 kiprovokálása, majd cserbenhagyása is jelzi, hogy az Egyesült Államok és hatalmi elitjei milyen sokat tettek a magyar szabadságért. Ami pedig slusszpoénként a legújabb kori „szabadságunkat” illeti, a rendszerváltás hazug rendszere anyagi (reálbérek a negyven évvel ezelőtti szinten), fizikai (lassan egymillióval leszünk kevesebben, mint 1980-ban), lelki, erkölcsi értelemben is történelmi mélypontra lökte Magyarországot. Az pedig, hogy a kényes ízlésű „Amerikai Birodalom”, amely ezt a „szabadságot” elhozta nekünk, és képviseletében most Clinton azt a kormányt támadja, amely ebből a történelmi romhalmazból próbál emberséges rendet létrehozni, sokat elárul arról, hogy a hisztis birodalom hanyatlásának végső szakaszába lépett.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>