A fagylalt árus pavilon kellemes vanília illatát, keveredve az akkor még működő Csepel Vas és Fémművek hatalmas kéményeiből áradó fekete füst kátrányos bűzével. Emlékszem a mámoros randikra a Tanácsháztéren nyolckor, az óra alatt. Akkoriban még Tanácsháztérnek hívták ezt a hatalmas területet. A név változott, de a hangulat a régi maradt. Leszállva a HÉV-ről, elindulok a régi gyárkapu irányába, s megpillantom a hajdani Lenin szobor még mindig meglévő talpazatát. S agyamban felvillan egy emlékkép a múltból.

B. József esztergályos miután kihörpintette az ötödik barackpálinkát is a gyár melletti talponálló olcsó cigaretták füstjétől megsárgult bárpultjára könyökölve, kitántorgott az ajtón, elhaladt a már említett Lenin szobor mellett és hanyag mozdulattal fejébe húzta kétes tisztaságú svájci sapkáját. A presszó még mindig áll a Lenin szobor azonban már nem.

 

 

   Kicsit félve lépek be a presszó nyikorgó ajtaján és leülök az ablak mellé egy műmárvány kör alakú asztalhoz. A falon egy eléggé megviselt kép lóg, a fiatal Puskás öcsi kezében egy labdával. Rajta felirat: „Nándinak szeretettel: Öcsi”

Igazi sportos hely, merül fel bennem, hiszen a másik falon az 1986-os Mexikói Labdarúgó VB kabalafigurája lóg, alatta kép a magyar válogatottról a következő szöveggel: „Mezeyre hallgattunk Mexikóba jutottunk!”

Közben én is, alkalmazkodva a helyzethez és a körülményekhez, s természetesen ismerve Günther Walraff-ot az elvegyülés és álcázás nagymesterét, rendelek egy korsó sört. A mellettem lévő asztalnál heves politikai vita alakul ki, és a presszó másik sarkában valaki pénzt dob a zenegépbe, s már szól is a 3+2 együttes Kombiné című örökbecsű slágere.

Kis idő múlva, talán az elfogyasztott sör hatására felbátorodom és odahúzom a székemet a politizáló urak mellé. Asztaltársaim 60 év körüli férfiak. Egyikük kopasz, pocakos, a másikuk ősz hajú magas szikár ember.

-         Mi a véleményük a kormányváltásról, és mit várnak Bajnai Gordontól? - teszem fel a kérdést.

A magas szikár férfi, miután megtörölte ing ujjával a száját és lehúzta a harmadik fél deci pálinkáját, válaszolni kezdett:

     - Tudod fiam, nekünk egyszerű munkásoknak, nem lesz jobb sorsa, akárki van a kormányban. Hittünk Medgyessynek, mert nem olyan magas lóról beszélt, mint Orbán, de csalódtunk. Most jön a Bajnai, az is megszedi még jobban magát, azután ő is eltűnik a süllyesztőben.

A kopasz pocakos férfi is szót kér, társa véleményének elhangzása után.

       -     Bizony-bizony Medgyessy átvert minket. Ott voltam a Munkásotthonban itt a sarkon - kimutat az ablakon, s folytatja - , amikor azt mondta, hogy szívén fogja viselni a munkások sorsát aztán szart ránk magasról. Nem várok semmi jót. -fejezte be csalódottan a férfi.

A csalódottság és a kiábrándultság mind a kettőjük hangjából érződik. Elköszönök, majd odalépek a bárpultnál könyöklő, szintén 60 év körüli alacsony fekete hajú férfihoz.

     -     Önnek mi a véleménye Bajnai Gordonról? - kérdezem.

A férfi rám néz, majd mint aki valamiféle nagy titok tudója odahajol hozzám és jelentőségteljesen mondja:

      - Kilencszázhatvankettőben, a Lámpagyárban dolgoztam …, s a művezetőnket Bajnainak hívták nagyon rendes srác volt. Szerintem ennek a Bajnainak lehet a fia a miniszterelnök. Nagyon jó elnök lesz belőle, ha az apjára ütött.

Óhatatlanul is a P.Mobil együttes Lámpagyár című száma jutott az eszembe.

 

 

Még próbálkozom néhány embernél, de elküldenek, mondván magasról tesznek a politikára, mint ahogy a politikusok is tesznek az emberekre. S azt kell, hogy mondjam van is ezekben a véleményekben némi igazság.

Közben rám esteledik a csepeli presszóban. Fizetek és kilépek a friss levegőre, s a cigaretta füst csak úgy ömlik ki utánam a hideg őszi éjszakában. Felhajtom a kabátom gallérját, s szép lassan elindulok a megálló irányába.

 

 

 

 

 

 

Csépányi Balázs