Jó másfél száz évvel ezelőtt járt Petőfi Somoskő és Salgó várában – ezt Úti jegyzetek című remek prózai művéből tudjuk. Ha ma itt járna, nagyon ideges lenne, és soha nem értené meg azt az abszurd helyzetet, hogy Somoskő falu Magyarországhoz, a falu szélén álló vár, amely kerítéssel van elválasztva, már Szlovákiához tartozik. Nagy táblák figyelmeztetnek, hogy ez a kerítés az országhatár, s aki meg akarja nézni a várat, annak útlevélre lesz szüksége. Ott álltam a kerítésnél a vár alatt, és csak akkor léptem át gyanakodva, amikor egy – honnan kerültek ide? – ír és egy angol úr is elindult fölfelé.
A látvány valóban felemelő volt: álmodozásra (versírásra!) késztető táj, ez így igaz. Én télen jártam ott, Petőfi nyáron. A Barkó vidékről, Várgedéről és Vecseklőről jött ide, Hajnácskő várát is érintve. Élményeit így örökítette meg az Úti jegyzetekben: „Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik… de bámultam építését, mely gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról a faluba, egy parasztasszony házához hitt bennünket, s ott – fölszólítatlanul – jól tartott édes és aludttejjel. Nagy nehezen bírtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!
Ide Salgó egyórányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, éppen a kanalat lőtték ki kezéből… mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s a mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?
Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkívüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt oda építeni. Környékezi rengeteg erdő, bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla, s e fölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasabb fal mintegy kétöles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjai legfelső csúcsán; tekintetem mérföldköveken, lelkem századokon túl barangolt.”
A Salgóról, évszázadokon átlépve, a következő év tavaszán Dömsödön írt egy hosszabb költeményt. A költemény elején ugyanarról szól, amit az Úti jegyzetekben is leírt: közel van ez a vár az éghez, de „századok döntő lábai / Elgázolták rég a vár tornyait. / Belőlök egy-két csonka fal maradt, melly / Szomorkásan tölti idejét…”
Ma is romos, de mintha nem lenne bánatos, mert így, félig összerogyottan is nem várt büszkeséget sugároz felénk. Talán csak azért, mert Petőfire emlékezik és emlékeztet.

Móser Zoltán, mno.hu